Segít valakinek, aki most szeret bele ebbe az országba, most éli a mézesheteit, ha elmondom, hol tartok három év után? Vagy annak, aki elégedetlen azzal, ahová az izraeli évei juttatták? Most ők vitáznak bennem, hagyom őket beszélni:
3:10 Taxi a ház előtt; erre az sms-re ébredni. Nincs neonfény, ami simogatna ilyenkor, hideg, mint egy jegesmedvenyúzó kés, lerántja rólam az álmot. A máskor csendes falióra most úgy ketyeg, mintha kivégzőosztag lépkedne: indulni! Hideg van az utcán 3:10-kor. A taxit öten telileheljük, mint a jószág az istállót. A reptér sorompójánál járunk, mikor újra levegőt kapok. Letekert ablak: Dolgozni! – feleli a sofőr. Se salom, se mizujs, ilyen korán még ez a hiperkommunikatív nép se viszi túlzásba. Sorompó fel. Elúszik a párás üvegen az etióp őrlányka: 20 év, 20 kiló gépkarabély.
Ez a second level. Jutalomjátékokkal átcselezi magát az ember az első szinten, de közli a gép, nincs több bónusz – szintet kell lépni, vége a boldog olé hadas (friss bevándorló) létnek. Persze, hogy kívánok tovább játszani! Azért jöttem! El kell venni a szerelmemet feleségül! Vége a lopott csókoknak, kezdődik a közös jövő. Hogy feloldjam a metaforát: Izraelről beszélek.
Hajnal. Mindenért kárpótol a látvány, ahogy a reptér feletti vörös felhőkből leszállnak az első reggeli gépek. Frászt! Nem kárpótol semmiért! Álmodni jöttem, és aludni se hagynak! Van munkám, irigylésre méltó, főleg, ha a nyelvtudásom arányában nézzük. Ennyi kcat héberrel lépcsőházat is takaríthatnék. Egyenruhám van, a rakodósrácok előre köszönnek. Ha elkiáltom magam: Nehág!, a kis villanytraktor odagurul. A „nehág” megkérdi, elviheti-e a bőröndökkel megrakott kiskocsit a berlini géphez. Bólintok, viszi. Csapda vagy fészek? Mindenesetre nem mostanában fogok kirepülni. Az új zokni ide-oda csúszkált az acélbetétes bakancsban. Két-három mosás és megszokta magát, már nem gyűrődik a talpam alá rögnek, nem nyomja a lábujjaim. Feloldom a metaforát; a saját proletár-létemről beszélek. Gimis korom nyári melói óta nem volt ilyen tól–ig munkahelyem, de akkor tudtam, a hónap végén visszakapom a saját életemet, a bulikat, csavargásokat, a vastag, egész napos olvasást kívánó könyveket. Most erről szó sincs. Az első héten azt hittem, hogy belepusztulok. A másodikon már biztosan tudtam. Ma a legriasztóbb, hogy kezdem megszokni. Majdnem megszeretnit írtam. Nyugi van, a sültgalambvárós időszak alatt felhalmozódott tartozásokat kis lépésekben lenyomjuk. Evickélünk felfelé a nullára. Befészkelünk ebbe a létbe, nincs más választásunk. Csapda, mert már látom, akármeddig képes leszek csinálni. De nyugdíjig biztos. Ha csak nem vált meg valami váratlanul nyíló lehetőség. Három éve levelezek, találkozok, tárgyalok színházigazgatókkal, producerekkel, építem az utamat vissza a szakmámba. Mind zsákutcába szaladt. Szavlanut, türelem! Nekem van bőven, én már egyszer kiraktam a puzzle-t. Csak az amputált életem fantomfájásai hajtottak. Most ebből is kiszálltam. De csoda még történhet…
Az etióp rakodósrácoktól meg kéne tanulni ezt a maratoni monotonitás-tűrő képességet. Nem kapkodnak, rakodnak. Addig nem nyúlnak a csomaghoz, míg az ellenőrző-taget le nem szedtem róla. Ha nem vagyok a csúszdánál, megvárnak, akkor is, ha égig ér a csomaghegy. Ha éppen nem zuhognak a kofferek a szortírozó tálba, akkor a vicces madárnyelvükön mesélnek az unokáknak a telefonba, vagy hallgatják a semmivel össze nem téveszthető muzsikájukat. Ha pedig rájuk nézek, indulnak. Kortalan, gyerektestű férfiak, dobálják a 20 kilós bőröndöket. És náluk a végén mindig rend van a kiskocsin. Amasegenalo! Hálásak, hogy amharául köszönöm meg a munkájukat. Felelősség van, de hibázni nem lehet. A lebaszás itt ismeretlen fogalom. A főnök (harmincas csaj, a menyem lehetne) csak annyit mond: „Máskor ne így intézd!” Ugyanilyen komoly akkor is, mikor figyelmeztet: este parti van az újak tiszteletére. „Nem hiányozhatsz!” A hangos szó ismeretlen itt. Nem is értik az öregek (57 évesen öcsi vagyok), mikor rákérdezek. „Zúg a szalag, zuhognak a bőröndök, muszáj kiabálni.” „Nem arra gondolok,hanem …” „Mire lenne az jó? Látod, minden megy magától. Ha valami hiba történik, valaki mindig észen van.” Becsúszik egy lutoni csomag a genfiek közé. Kiszúrom a szalagján virító LTN betűket. Bekancsalíthatott a vonalkód-leolvasó és eltévesztette. Átdobom a másik tálba, a lutoniakhoz. Egy héten egyszer csúszik be ilyen, különben a vérunalom, naphosszat. Maraton. Lélegezz egyenletesen! Romlik a részidőd! 10 óra egy munkanap, plusz az utazás, de ennek csak a fele munka, a többiben várod, hogy induljon a géped, amihez be vagy osztva.
Mindenkinek köszönök, akivel rendszeresen találkozom a zegzugos folyosókon, a tágas indulási-érkezési csarnokokban, lépcsőkön, liftekben, a reptér betonján. Élvezem, hogy már a második hónapban mindenki visszaköszön. Több ezren dolgoznak itt, és naponta több ezren átcsörtetnek rajta, indulók, érkezők, mégis olyan, mint az egyvegyesboltos falvak. Az asszony is itt dolgozik: vele lehet veszekedni, ha nem jön meg a csomagod. Őt a hébertudása már feljogosítja erre. Lost & found. Elvesztettünk valamit ott, és itt megtaláltuk: fészek; most már biztos nem halunk éhen. Nem fog a nyomor visszatoloncolni az exhazám arcul köpött exdemokráciájába. Nemrég jártam (nem tudom leírni, hogy otthon, szóval hon nélkül:) ott. Itt az idegeneket érzem közelinek, ott az ismerősöket távolinak. Nem tőlem – az természetes –, egymástól. Szakadékok vannak köztük, de minimum lövészárkok.
Ha azt kérdezik az új kollégáim, miért jöttem el onnan, vígan dalolom a refrént: Szeretem Izraelt. Bólogatnak. Jó, de miért jöttél el onnan? Verse. A kcat (pici) antiszemitizmust még értik, a soft diktatúrát már nem. A szovjet utódállamokból jött idősebb kollégáknak (van belőlük bőven) el tudom magyarázni: nem Sztálin, csak Brezsnyev. Nem ölnek, csak… Bólogatnak bölcsen. De a fiatalok, az itt születettek nem értik. Lopnak a politikusok és nem kerülnek börtönbe? Választási csalás? Nincs, aki ellenőrizze? Hogyan tud egy falu polgármestere megzsarolni? Miért kéne lefényképezni a szavazólapot és elküldeni a főnöködnek? De hát hogy vehetné el a munkádat? Mi az, hogy feketelista? Miért jelenteném rólad, miket posztolsz a facebookon? Nem tudom elmagyarázni nekik! De jó nektek, hogy nem értitek! – így sóhajtottam fel végül, de ezt sem értették. Végképp nem. Jobb lenne, ha figyelnétek! Először mi sem vettük észre. Megszűnik a legfelső bíróság, a miniszterelnök korrupciós ügyét a végtelenségig halogatják… Jó lenne, ha nem legyingetnétek. Mi is csak legyingettünk, és most szerteszaladtunk, mert pokol lett maradni.
De ritkán politizálunk, barbecue-party a szűk csapatnak viszont kettő is volt. Fészek, szeretnek minket, pedig engem ki is közösíthetnének: alig beszélek héberül. De inkább bevonnak a beszélgetésbe, ha sikerül, ha nem. Kijavítják, ha rosszul ragozok.
Másodszor nyomom az ulpán intenzívet. Professzornak éreztem magam az elején, aztán egy hónap múlva úgy száguldott el mellettem a csoport, mintha szembe jönne. Ők az óra után hazamennek tanulni, én meg a bőröndök fülét rángatom éjfélig, és reggel a tanteremben nyitom ki legközelebb a könyvet. Ha eljutok egyáltalán az órára, és nem vagyok hajnalos, mint ma is.
Az utolsó gépem utolsó csomagjait várom. A traktorok úgy ólálkodnak körülöttem, mint a hiénák, vinnék már a kiskocsit a római géphez. Ilyenkor már nagyon vége a napnak, kiszeretek az ötletből, hogy itt, a zúgó szalag mellett akarok megöregedni. Closed the chek-in – jön a megváltó telefon. Haza! Hogy definiáljam; bérlakás Tel-Aviv Békásmegyerében. Otthon már olyan vagyok, mint a csecsemők: csak eszem, alszom. Álmomban a jótündér lebucskázik az alumíniumcsúszdán, kikapom őt a zuhogó 20 kilós kofferek közül. De nincs három kívánság. Csak egy: legalább aludni, ha már álmodni nem. Holnap az Államalapítás napja! Még egy – ezúttal feloldhatatlan – metafora: másoknak ünnep, nekem munkanap másfeles szorzóval.
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
