A rendszerváltás korszakának napjai – melyet némelyek gengszterváltásnak, mások rendszerváltoztatásnak, megint mások a KGB és a CIA támogatta, féktelen cionista puccsnak tituláltak – felette mozgalmasak, néha meglepőek voltak. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának Pestjén józan ember ezt nem is mulaszthatta el.
A szennyesteregetés, a zavarosban halászás, a zabrálás, a gyűlölködés, a talmi lelkesedés és a hamarjában bekövetkező kiábrándulás viszont ideg- és politikaőrlő klímát hozott, amibe az érzékenyebb lélek hamar belebetegedett. Időszerűvé vált a valódi váltás – esetleg a hazáé is. 1991 tavaszán, Purimkor éppen véget ért az Öböl-háború. Már előtte is kokettáltam az alija regényes gondolatával, azonban sem héberül, sem jiddisül nem tudtam, 37 évemmel amúgy is egy kicsit öregnek tartottam magam egy ekkora ugráshoz.
A váltás lehetőségeként elsősorban Ausztria jött számításba számomra, hiszen gyerekkoromat Bécsben töltöttem, később sokat jártam vissza. Egy karintiai grafikus kollégám kapacitált már régebben is, hogy kellenék neki, mint szárnysegéd. Vonatra ültem, és hamarosan Ausztria egyik idegenforgalmi központjában dolgozhattam, a Wörthi-tó partján, Veldenben. Ottlétem alatt tört ki a délszláv háború, rögtön a szomszédban. Az amúgy is Ausztria legjobboldalibb tartományaként számon tartott Karintia kvázi frontvonal lett, elképesztő albán-bosnyák-szerb menekültáradattal. A vaklárma és mesterséges hisztéria, amit a jelenlegi magyar kormány kampánycélokra kreált (kézzelfogható menekültek nélkül), ott és akkor Dél-Ausztriában nagyon is valósnak tűnt, és a következményeit én is kiélvezhettem. Nem tudtam úgy kilépni a házból, hogy le ne csapjon rám egy rendőrjárőr.
Optikailag nyilván tökéletesen megfeleltem az aktuális ellenségképnek, ráadásul feketén dolgoztam, és bejelentve sem voltam a lakhelyemen. Munkaadóm kelletlenül beléptetett az ő művészeti szervezetébe, és kötött velem egy „együttműködési szerződést, műteremhasználattal”. Így lettem legális, bár az osztrák mátrix szerint albángyanús maradtam. Mindazonáltal az eleinte csipkelődő viták egyre durvultak az esti tévé és sör mellett. A sablonos vezérfonal a „hagyományos összeesküvés” körül fonódott, melybe frissen albán cionistává avanzsálva én is szisztematikusan belegabalyodtam.
E viták bajusz alatt morgott végkövetkeztetése rendszeresen az volt: „Akkor miért nem mész Izraelbe?” Nem volt nehéz odébbállnom a kérdéses helyzetűvé vált Karintiából. Anyagilag sem volt vesztenivalóm. A tapasztalat újra az Erecre irányította érdeklődésemet. Bécsben, a Szochnutnál nem értettek, visszairányítottak Budapestre, mondván, mint „osztrák olé” bitang rosszul járok. Az iroda asztalán egy csomó brosúra és használt könyv hevert, elvitelre. Összeszedtem párat, és a visszaúton a vonaton találomra kijegyzeteltem az első látásra érdekes dolgokat, abból raktam össze egy virtuális mozaikot. Jó, kell ez nekem, fog ez menni, hiszen szükség is van rám.
Herzl Naplójából kiírtam magamnak az ügy vélt esszenciáját, saját fordításban: „A keménnyé válás lesz az a nevelési folyamat, melyben a darwini mimikri fog megvalósulni és a zsidók alkalmazkodnak. Olyanok ők, mint a fókák, akiket a Világvéletlenség a vízbe dobott. A halak küllemét és tulajdonságait veszik fel, holott nem azok. Ha újra a szilárd földre kerülnek és maradhatnak pár generációt, akkor újra lábakat csinálnak az uszonyokból.” Ez a fóka megragadta a fantáziámat. Ott izzad, szárad a Negev közepén, Ben Gurion tanyájának udvarán a homokban, és minden erejével azon van, hogy a lehető leggyorsabban lába nőjön.
„…És hova akar menni?” – kérdezte a pesti szochnutos. Nekem mindegy – mondtam –, oda, ahol szükség van rám. „De miért pont ide?” – kérdezte Tova, a Beer Seva-i magyarok önkéntese. Nem tudom – mondtam, – nem hallottam még Beer Seváról. A Szochnut ide irányított, feltételezhetően itt van rám égető szükség… bár ahogy körülnézek, bennem is felmerülnek kérdések. Ne firtassuk, itt vagyok és kész, én, a fóka a sivatagban, aki heroikusan növeszti lábait. „Mi az a fóka?” – kérdezte Tova, kicsit elképedve azon, hogy szerintem itt szükség van rám. Az a mókás behemót tengeri emlős, amelyik labdázni és tapsolni szokott a cirkuszban, és ezért heringeket kap. „Jaaa, kelev jám! De miért lennél te egy kelev jám? Itt ilyen nincs!” Nos, hát most lesz, hisz Herzl Tivadar is megmondta, a zsidó fóka mindenütt boldogul, csak idő és lábak kérdése. Megállja az a helyét az Alpokban, a tundrán, a sivatagban, sőt a jég hátán is megél.
Merkaz klita-béli szobatársam, az argentin Alberto ágya fölött kiterített leporelló: Jeruzsálem, melyre egy erkélyről Herzl tekint, és egy idézőjelbe tett mondat spanyolul. Alberto cuccaival teli az egész szoba, az ágyamig csak egy medvecsapáson tudok eljutni. Aki előbb jött, mindent visz. Minden tulajdonom az ágy alatt három kofferban. Kibírhatatlan a meleg, a klita magyarjai „hamszín”-ról beszélnek, és hogy egy ilyen sivatagi homokvihar egy hétig is eltarthat.
Második éjszakámat sem fogom megaludni. A nyelvtanulás nem kezdődik, mert sztrájkolnak a tanárok. Kinyitom az ablakot, de minek, az argentin becsukja, mert szirénáznak. Lent egy rakás rendőr, akik Alberto villanyorgonáját is túlüvöltik. A klita jugoszlávjai csaptak össze arabokkal a nyilvános telefonnál. A szabadkai Vladimir magyarázza, azok nem arabok, hanem marokkói zsidók. Na, jó. Kirángatom az egyik koffert az ágy alól. Legfelül ugyanaz a leporelló az erkélyen kikönyöklő Herzllel. Alberto ihletett La cucarachája elhalkul a villanyorgonán, a pampák fia döbbenten nézi, hogy én is kiteszem az ágy fölé a kihajtott brosúrát: „Ha akarjátok, ez nem álom.”
Őrültnek tartottak a magyarok: „Az oroszok összetették volna a kezüket egy ilyen klita-helyért… és akkor ám pénzt sem kapsz.” Három hétig bírtam a negyvenfokos panelt, a sztrájk is tartott még. Az igazgatónő szerint van kibuc, ami befogad, de ott dolgozni is kell, pénz nincs. Jó, de ebben mi a baj? Hogy ez nem az a leányálom. Németül beszéltünk, a szülei bécsiek voltak. Az első nap kikészültem, köves talajon telepítettünk banáncsemetéket. Kéz teli véraláfutásokkal és hólyagokkal. Az avokádó jobban ment, csak a terep volt tele kígyókkal. Viszont éreztem, hogy nő a lábam, az avokádós araboktól tanultam héberül. A nevem „bandura ungari” lett. Értetlenkedtem, hogy a bandura egy ukrán hangszer, Bandera meg egy ukrán náci, hogy jövök én ehhez? Rákvörösre égtem az avokádóban, így lettem arabul „magyar paradicsom”.
Altató egy kibuc ez, önmegvalósító álom. Elvan az ember, mint a befőtt, távol a hektika és a bizonytalanság, azonban nem egy túlkoros fókának. Kovács úr cukrászdájában, Hadera főterén jutottak ezek az eszembe, három hű kofferom társaságában. „Meglátja, András, a kezdeti nehézségek csak próbák, később álom… tudja, Herzl!” – és kacsint.
Tudom, Kovács úr. Mondja, megy innen busz Herzliára?
Megjelent az Új Kelet újság 2018. áprilisi számában
Író
