Az Örökkévaló jelei – egy izraeli út

Ferihegy, hazafelé Budapestről. A repülőhöz vivő buszon ismerős arc: Mityu! – szólítom meg. Kornis Mihály író, aki egész életművében a zsidóság és a kereszténység gondolatait járta körül, most először jár Izraelben. Szorong egy kicsit a találkozástól.
Nem turistaút, de nem is hagyományos zarándoklat, majd elmesélem.
A Ben Gurionon elbúcsúzunk, ígér egy interjút az élményeiről, ha majd hazaér.
Nagyképűen interjúnak hívom, valójában csak lejegyeztem egy szenvedélyes monológot:

Már harmadik éve tanulmányozom a Bibliát egy régi barátom segítségével. Ruff Tibor a Szent Pál Akadémia tanára, ahol a Tóra tanítására rendkívül nagy súlyt helyeznek.

Az ő bibliatudása, a tudása formája, a világszemlélete mérhetetlenül rokonszenves a számomra. Mikor megkérdeztem tőle, hogy nem járhatnék-e be az óráira, ő felajánlotta, hogy eljár hozzám, leadja az óráit, vagyis végigolvassa velem a Bibliát, hiszen ezt teszi az Akadémián is. Ez valójában azt jelenti, hogy én olvasom, ő pedig elmondja, amit ehhez tudni kell. Én kérdezek, vitatkozom.

Ezt felvesszük, mintha rádióműsor vagy hangoskönyv volna, de ezek a felvételek nem kerülnek ki a hivatalos világba, csak a legszűkebb baráti körömbe, és az övébe. Felvetődött az izraeli utazás lehetősége, de én féltem. Attól is, hogy rosszul érzem magam, de legalább annyira féltem attól, hogy túlságosan jól érzem magam. 69 évesen már nem tudok megtanulni héberül.

Borzasztó nagy érzelmi feszültségek voltak bennem. Egész komolyan arra gondoltam, hogy nem fogom túlélni. Gyerekkorom óta úgy érzem, hogy

amikor Izrael földjére teszem majd a lábam, meghalok.

Talán szerettem volna ott meghalni. De elindultunk. Te voltál az első jó mozzanat.

A repülőtéren. Nem túl közeli, de azért ismerős, akivel véletlenül futottunk össze, aki szeretettel, barátsággal fogadott.
Ezután utunk valószínűtlen módon – biztos nem is fogják elhinni az olvasók – tele volt olyan pici jellel, ami mind arról szólt, hogy mintha a Teremtő a jóindulatába fogadott volna bennünket. Sorolom: a netről halásztunk ki egy viszonylag olcsó lakást. Erről kiderült, hogy egy toronyház 10. emeletéről falnyi ablakon át nézhettük Jeruzsálemet. Fantasztikus lakás.

A házigazdánk a Bibliát jól ismerő, művelt ember volt, igazi szellemi partner. Az első hat nap csak Jeruzsálemmel telt, és csak a szent helyekkel. Izrael számomra nem egy vonzó turisztikai célpont, hanem a Biblia földje. Az Örökkévalóval akartam találkozni, és az ő jeleire voltam kíváncsi, hogy vannak-e? Vagy Jeruzsálem csupán jól futtatott turistacélpont? Az első nap, amikor lementünk a Siratófalhoz, hatalmas tűzláng lobogott a szent tér közepén. Vagy 400 ember táncolt körülötte. Fiatalok, öregek, ortodoxok és teljesen hétköznapi ruhába öltözött emberek. Lag Baomer?

Ez a tűz Rabbi Simon Bar Jochai emlékére égett, aki azt kérte, hogy így emlékezzenek majd rá. Egy olyan embernek táncoltak és énekeltek bömbölve, elmondhatatlanul szimpatikusan fiatalok és öregek is, aki a második században élt. A Zohár egy fantasztikus könyv…

Aztán már nem őket néztem, hanem a Falat, lenyűgözve, egy fehér széken ülve.

Én nem tudok zsidóul imádkozni, belül imádkozom

– és akkor meghallottam egy előénekes hangját. Fantasztikus volt! Jobban énekelt, mint Mick Jagger, de ősrégi zsidó dallamformákat… Három sort ő énekelt, aztán a négyszáz ünneplő válaszolt, mint a tenger. Akkor estem le majdnem a székről meglepetésemben, mikor megláttam, hogy a kántor, akiről a hangját hallva azt hittem, fiatal gyerek, mert olyan féktelenül sikoltozott és olyan jó nagy, tiszta hangon tette ezt, egy igen idős bácsika, aki egyszer csak eltotyogott mellettem, a Falhoz csoszogott, és amikor a Fal közelébe ért, megtorpant. Olyan volt, mint egy színpadi figura a Diótörőből. Hosszú fehér szakáll, vörösesfehér haj… Azután hallottam, hogy ez az ember nagyon híres kántor, akit sokan rajongásig szeretnek. Nyilván meghívták erre az ünnepre.

Napjaink általában úgy fejeződtek be, hogy a Siratófalnál Bibliát olvastunk. Ézsaiást, Jeremiást, vagy olyat, ami ahhoz a helyhez kapcsolható, amit aznap láttunk.

Az egész utazás elsősorban szellemi, spirituális élmény volt.

A Fal tövében az ember átváltozik. Más dolgok jutnak eszébe, másképpen.

A hely feszültsége: a zsidó, a keresztény és a muzulmán összefeszülése ott a Templom-dombon, és alatta a lerombolt Fal, amelyen több méter magasan kiütköznek az élet jelei, ujjongó fűcsomók…

Azok közé tartozom – milyen érdekes, ezt eddig nem tudtam –, akik elragadóan szimpatikusnak látják a mélyen elkötelezett hívőket.
Azt is, ahogy a családjukkal jönnek, azt is, ahogy megkeresik egymást.
Azt is, ahogy a Szombat bejövetele előtt rohannak a városban, hogy hazaérjenek. Bőröndöket szoktak tologatni, tele kajával gondolom. Ahogy a nők ki vannak csípve, és igyekeznek hódítóak, szépek lenni az ünnepre. Az összes gyerek ünnepre öltöztetve.

Jeruzsálem abban különbözik döntően a világ összes többi városától, hogy van egy közösségi rend, amiben az emberek élnek.

Egy-két keresztény kegyhelyet is láttam, de a zsúfoltságuk miatt rosszabb élmények voltak.

Szent Heléna ciszternájánál volt a legtöbb turista. Verekedésszerű özönlésben, azt se tudtam, mi felé… Voltak itt szerzetesek, de hogy miért, arra nem jöttem rá, ha megszólítottad őket, hogy segítsenek, éles kanyart vettek, és szótlanul elrohantak.

A Szent Sír Templom bejáratánál a Jézus sírjának tulajdonított márványlapot a főként a harmadik világból érkező hívek mintegy felsúrolták a magukkal hozott ruhákkal, valószínűleg megkérték, talán meg is fizették őket ezért, határozottan bálványimádás-rituálé folyt, megijedtem tőle. Ott se volt sem csend, sem nyugalom, a végén pánikszerűen rohantam ki, szemben a tömeggel; mintha az életemért küzdenék, úgy jöttem ki.

Utána üldögéltem az udvaron, hogy megnyugodjak.

Izrael nem olyan, mint amilyennek elképzeltem, majd kirobban az élettől, az emberek udvariatlan, tehát szemérmes, de általános testvériségétől. Nem tudtam úgy megállni az utcán, hogy valaki ne kérdezte volna meg, hogy miben segíthet. Ha nem válaszoltam gyorsan, legyintett és arrébb ment.

És a rengeteg gyerek! És a Jeruzsálemben állandóan ott lévő szelecske,

én még ilyen lágy szelet életemben nem éreztem a bőrömön.

A szél épp úgy beszél, mint az autók dudái. Mert mindenki dudál, de csak rövidkéket, mint aki beszélget. „Menj arrébb! Te menj arrébb! Most én megyek! Oké! Meddig vársz? Jövök!” Tehát az egésznek, mint Izraelben szinte mindennek, értelme van. Magyarországon rákönyökölnek a dudára: Menj az anyádba! – és a következő pillanatban esetleg kiugranak és elkezdenek verekedni.

Itt nem láttam egyetlen ilyen atrocitást sem, sőt! Betévedtünk a kocsival egy arab negyedbe. Át akartunk vágni rajta, de bent találtuk magunkat egy sikátorban, ami úgy összeszűkült, hogy megfordulni sem lehetett a kocsival. Álltunk.

Egyszer csak előjöttek arabok.

Először a gyerekek, aztán nyomukban a felnőttek. Egy 60 év körüli, erőteljes pali odajött, és beszólt Tibornak, hogy szálljon ki a kocsiból. Inkább kiparancsolta. Nem volt mit tenni. Kiabált az arab, hogy ő majd kiviszi a kocsit. Tibor kiszállt, ő beült. Közben kijöttek emberek a házakból, akiknek ez nem tetszett, és mutogattak meg kiabáltak neki, hogy hülye vagy, miért segítesz? De a gyerekek vihogtak, boldogak voltak. Ő meg két perc alatt kikormányozta a kocsit a sikátorból. Felém fordult. Szerintem látta, hogy az egész kocsiban egyedül én vagyok zsidó, egyedül én hasonlítok őrá, mert mi sémiták vagyunk, csak ő arab. Nyújtotta a kezét, én meg örömmel kezet fogtam vele, megköszöntem a segítségét. Ő meg azt felelte, szintén angolul: Ez a legkevesebb! Azt akartam, lásd, milyen egy arab. Ő, úgy tűnt, utálja a békétlenséget.

Látszott, hogy szeretne egy másik képet sugallni az Európából jött emberek számára az arabokról, mint amilyet kapni szoktunk.

Akkor jártunk a Gázai övezethez közel, amikor elkezdődött a csihi-puhi, de semmit sem vettünk észre. 30-50 kilométerre tőle semmi sem volt belőle érzékelhető.

Nekünk a neten kellett horgászni a hírek után. Megértettem, hogy az emberek, akik itt élni akarnak, nem vesznek tudomást arról, hogy ez egy háborúban álló világ, amíg nem effektíve őket támadják.

Néztem a sok fegyverest az utcákon. A katonalányok! Ahogy egymással beszélnek!

Én nem láttam még olyan hadsereget a világon, ahol az emberek szerették volna egymást.

Nem úgy, hogy cuki-puszi, hanem emberi viszony, és emberi viszony van a civilekkel is. Pedig ha az embereket nézed, azt látod, hogy erőszakosak és nem törődnek a másikkal, de csak addig a pillanatig, amíg a másik bajba nem kerül. Ennek számtalan jelét láttam.

El vagyok szokva attól, hogy mindenki, aki szembe jön – arab vagy zsidó – értelmes!
Legalábbis én ilyennek láttam Jeruzsálemet. Sok a gazdag palesztin is, de a sofőrök és a piaci árusok is kedvesek; alkudni kell velük, de ismerik a normális árat.

Mondok egy másik példát: megyünk a Genezáreti-tó környékén. Már láttuk a Kármel hegyet, ott is olvastunk Bibliát. Láttuk Illés csodáinak az összes feltételezett helyét, kicsit eltévedtünk, és még előttünk volt Názáret.

Úgy döntöttünk, hogy – bár nem terveztük – ott alszunk valahol a környéken, és majd másnap folytatjuk. Jó ötlet, mondta Tibor, ha megtalálnánk Ginoszar kibucot… – Abban a pillanatban megjelenik előttünk a Ginoszar kibuc felirat… Döbbenetes volt.
A hely maga volt a nyugalom és a kényelem, és fél óra múlva már a Genezáreti-tó partján olvastuk a Bibliát, és fürödtünk.
Olyan volt, mint gyermekkoromban a Balaton… csak most, a jelenben sokkal szebb. A tó szelleme, a táj szelleme…

igen, ezt akarom mondani: Szellem van! Hogy tovább menjek, Isten van!

A kettő lényegében ugyanaz. Ez az utazásom lényege, fő üzenete.

Ez bennem eddig egy remény volt, egy sóhaj, egy sóvár kívánság. Ez nem olyasmi, ami megosztható mással, de a tetteimben erősen meg fog nyilatkozni. Az, hogy Isten van, az leginkább Izrael puszta létéből látható. Hogy még van, és az, hogy az egész világ ellene fenekedik, az abszolút a történet része.

Hát hogyan lehetséges, hogy ez a kicsike ország még van? Ezerszer hatalmasabb ellenségei gyűrűjében. Hiszen ez 3-4000 éve így van! Egyfolytában pusztítják. Soha nem volt úgy, hogy a világ azt akarta volna, hogy a zsidók legyenek. De a zsidók ennek ellenére VANNAK.
Ki az, AKI VAN?
Élenjárnak a génkutatástól a számítógép-fejlesztésig, a pedagógiától az orvostudományig, a haditechnikáig mindenben. Ez a legkézenfekvőbb bizonyítéka nem csak a mának és nem csak a múltnak.
Azt tartom a legfontosabbnak, hogy hazaérkezve felírjam a falamra: Mielőtt véleményt mondtok Izraelről és elhiszitek a nyugati és keleti média állításait arról, éppen mi történik Izraelben és környékén,

könyörögve kérlek titeket, mindenki menjen el Izraelbe, és nézze meg, hogy mi van ott!

Akit érdekelnek a Palesztin Autonóm Terület problémái, az menjen át oda is. Ha mer. Ezt érzem, hogy legalább ennyire lehetne fair a világ okosabbik része. Nem értem, hogy a Nyugat, az állítólag felvilágosult, hogyan állhat a legalattomosabban próbálkozó terroristák oldalára, vagy nevezheti őket a baloldal militáns része fegyveres forradalmi hadseregnek. És őértük egyperces gyászcsendet tartanak az ENSZ-ben?
A sok zsidó áldozatért pedig soha?

Ez nem botrány, hanem felfoghatatlan. Összefügg a Hely (a Név) létezésével. Csak a Biblia állításai szerint értelmezhető.
A rabbinikus hagyományban is beszélnek erről; van egy olyan gyűlölet a zsidósággal szemben, ami összefügg a Mindenható választásával. A rischesz. Nehogy azt hidd, hogy vallásos vagyok!  Nem a parancsok miatt, a Törvény kényszere alatt olvasom a Bibliát, hanem azért, amit azok tanulmányozásában találok: az egész mélyén világosság és rend van.
Elemi tanácsok.
Mi az a 10-14 dolog, amit felnőtt ember nem csinál. Van valami, ami meg tudja tartani az embert, ha nagyon nagy bajba kerül. Erre pont a zsidók a legjobb példa, hogy még mindig itt vannak. És hogy a világ ezt nem fogadja be, pedig állítólag a holokausztot ítéli el legmélyebben – úgy értem, a művelt világ, amelynek a kultúrája alapjaihoz tartozik mindez. Ezt egyszerűen nem értem, csak misztikus válaszaim vannak rá, mert értelmes, racionális válasz nincsen. Hogy

én egy liberálissal nem tudom megértetni, hogy Izrael nem egy, az Orbánénál ocsmányabb diktatúra!?! Hát ott voltam! Hát szó nincs ilyesmiről.

Olyan volt minden, mintha fentről azt akarták volna, hogy ebben a tekintetben nyerjek bizonyosságot.
Az ember nem tud olyan felvilágosult lenni, hogy ne azt érezze, valaki szórakozik vele; ahogy Füst Milán mondta: Velem valaki játszik!

Mivelünk most valaki ott játszott, de nagyon komolyan, szépen. És nem úgy jöttem haza, hogy most zsidó leszek, vagy hogy keresztény leszek, hanem egy mindennél erősebb érzéssel jöttem haza: avval a tudattal, hogy van Isten.
Az az Egy, aki a Szináj hegyén Mózesnek kinyilatkoztatta magát.
Ennek következménye van. A globalizált világban egy másik világot tekintenek érvényesnek, amiben nincs Isten, vagy ha van, akár nyolcmilliárd, de inkább csak egymilliárd, a nem máris az apokalipszis világában élőké, és ebben, az ily módon tételezett létben keresi a mai, csak technológiai szempontból felnőtt világ jelentős többsége a jövőjét, a kiutat. Nincs Isten.

A helyzet ezzel szemben az, hogy van Isten.

A Jad Vasem volt a másik alapélményem.
Nagyon jól ismerem ezt a históriát, nem egy horrormúzeum, az életre ma is leselkedő veszélyről szól. Az emberben lakó és fékjét vesztett gonoszról. Életem legjobb kiállításának tartom. Az emberi állapotról szól a 20. században, de úgy, hogy világossá válik az, hogy ez már nagyon régi seb, csak itt mint egy gennyes fekély kifakadt.

Az emberek egy része szinte alig várja, hogy megöljön egy csomó embert. Jólesik.

Törvény hiányában az ember gonosz állat. Az egyetlen (mert gondolkodni és választani képes) gonosz állat.

A világhoz közel férkőzött a gonosz.
A világ nagyobb része nem akar tudomást venni erről a nyílásról, őbenne, magában. Azt hiszi, hogy ő tisztességes, jó ember, nem egy darab szar. Pedig őszintén szólva csak az kell hozzá, hogy ilyen körülmények közé kerüljön, és akkor pont olyan szar lesz, mint aki ezt csinálta vele. Erről tanúskodnak a Jad Vasem Oral History videóinak szereplői közül sokan. Nem élhették volna túl, ha makulátlanok lehettek volna a táborban. Ez fejbevágott. Elmondták. Megrendültem áldozatvállalásuk mélységén. Elmentem többször. Ott üldögéltem, gondolkodtam. Mert ez a kiállítás nekem olyan volt, mintha valaki egy fantasztikus érvelési rendszerrel elmagyarázta volna, hogy mi van most a világban.

A holokauszt mint tett véget ért, de mint szemlélet nem ért véget, és nemcsak a zsidókat fenyegeti, hanem az egész világot.

Olyan emberek vannak a legfontosabb polcokon, akiknek eszük ágában sincs az emberi méltóságot tiszteletben tartani. De hogyan is tehetnék, ha a Törvényt még elvileg sem tartják tiszteletben, nemhogy a gyakorlatban.

A gyerekek termében döbbentem rá, hogy mi is Izrael. Ez az épület arról szól, hogy az a másfél millió gyerek, akit megöltek, az a Jóisten számára nincs megölve, hanem csak a világegyetem terében mint kicsi gyertyácskák lobognak valahol, nem tudjuk, hol, és arra várnak, hogy feltámadjanak… És ez nem lenne képtelenség, mert van egy állam, ami nem hagyta, hogy ezek az emberek feledésbe menjenek, még ma is megszállottan gyűjti a neveket, mert a zsidó felfogás szerint, akinek a nevére még emlékeznek, az létezik. És sorolják a gyerekek neveit egymás után…

Silló Sándor

Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…