Néhány napja megtagadták a hétvégi eltávozást azoktól a polgári parancsnoksághoz tartozó katonáktól, akik egy állami vallásos iskolában általuk tartott képzés során nem voltak hajlandók kipát tenni a fejükre, illetve azoktól a katonalányoktól, akik nem akarták szoknyára cserélni a katonanadrágot. Az esettel több írásában is foglalkozott a Haaretz, de a Messiék körüli botrány zaja miatt szinte senki nem vette észre a felháborító ügyet.
A hadsereg szóvivője szerint nincs szó a Cahal hivatalos politikájáról: „A katonák és katonalányok szolgálatuk során nem kényszeríthetők arra, hogy akaratuk ellenére kipát, vagy szoknyát viseljenek – mondta. – Választhatnak, hogy tiszteletben tartják-e az iskola kérelmét, vagy elutasítják azt. Ha megtagadják, akkor nem kötelesek a képzést leadni.”
A katonák beszámolói azonban azt bizonyítják, hogy a tényleges politika más: „Büntetést kaptam. Bent tartottak anélkül, hogy bíróság elé állítottak volna, ahol elmondhattam volna álláspontomat” – mondta az egyik katona.
„Ez egy iskola, nem zsinagóga”
– próbálta magyarázni az iskolaigazgatónak, aki megkérte őt, hogy tegyen kipát a fejére.
A kipa nem része a katonai egyenruhának. Ha világi iskolában kérték volna vallásos katonától a kipa eltávolítását, óriási botrány tört volna ki (jogosan), de mikor vallástól szabad emberek érzéseinek sárba tiprásáról van van szó – ijesztően nagy a hallgatás.
Igazságtalan az a gyakorlat, hogy világi katonák parancsra kötelesek hitükkel és lelkiismeretükkel szemben cselekedni csak azért, hogy a vallásos iskolák diákjait távol tarthassák a világi életstílustól.
Vörös fénynek kell kigyulladnia minden normális érzésű embernél: Ez súlyos esete a vallási kényszernek, és a hadsereg büntető erejével való visszaélésnek annak érdekében, hogy megakadályozzák a világi katonákat abban, hogy a jövőben megtagadják a kipa viselését.
Úgy tűnik, hogy az IDF egyes parancsnokai számára az iskola és a zsinagóga közötti alapvető különbség elmosódott, és a tolerancia, a multikulturalizmus szellemében úgy vélik, hogy a kipa viselésének igénye magától értetődő, és megengedhető azok megbüntetése, akik nem e szerint cselekszenek.
Ezek a parancsnokok értékzavarban szenvednek és nincsenek tisztában jogkörükkel.
A katonák szavaiból kiderült, hogy nemcsak a vallási kényszer eltorzult normája gyökerezett mélyre, hanem arra való törekvés is megfigyelhető, hogy elrejtsék a katonák elől a hadsereg valódi parancsát, amelyik azt írja elő, hogy nem lehet kipaviselésre kényszeríteni senkit. A nem hivatalos kényszer alkalmazása félelmet kelt a katonákban.
A vallásosítás jelensége burjánzik a hadseregben, és jó lenne, ha Gadi Eizenkot vezérkari főnök – aki a kádenciájának elején úgy tűnt, hogy háborút indít a jelenséggel szemben, de gyakorlatilag intézményesítette azt – megállítaná a folyamatot, mielőtt a hadsereg kohézióját erodálná.
Az IDF-nek ki kellene vizsgálnia az eseteket, megbüntetnie a hadsereg parancsát megsértő parancsnokokat, akik visszaéltek a hatalmukkal, és elrejtették a hadsereg utasításait a katonák elől.
További, nem kevésbé aggasztó kérdés, hogy miért kérik a vallásos iskolák világi katonáktól vallásos jelképek viselését? Milyen üzenetet akarnak közvetíteni a diákoknak, amikor azt követelik, hogy képmutató módon jelenjenek meg? És mi történt az alapvető irányelvvel: „Ne tégy hamis tanúbizonyságot!”
Mi van, ha a vallásos nebuló nadrágos katonalányt lát az iskola előtt?
Vagy ha a gyerek rájön (mert rájön), hogy vallásosnak beöltözött katonák valójában világiak? A hazugság mindig kiderül, kár belegabalyodni. Sokkal könnyebb elmagyarázni azt, hogy világi emberek is léteznek, sőt még jó emberek is akadnak köztük.
A világi katonák vallási iskolába való érkezését arra használhatták volna a tanárok, hogy átadják a gyerekeknek a különböző identitású emberek elfogadásának és tiszteletének üzenetét. Vagy lehetett volna egyszerűen nem hazudni, és nem rávenni a hadsereget, hogy működjön együtt a hazugsággal. Ehelyett ezek az iskolák úgy döntöttek, hogy egy monoton és archaikus világot mutatnak be a tanulóknak, amelyben nincs hely „nekik”, sőt, nincsenek is „ők”, csak „mi” létezünk. Ez roppant hülye és felháborító gyakorlat, de leginkább nagyon szomorú.
