Egy 23 éves bölcsődei alkalmazott (nem gázolok a tisztességes és nagyon nehéz munkát végző óvónők lelkébe azzal, hogy őt is annak nevezem) megölt egy alig több mint egyéves kislányt. Utólag kiderült, hogy egy igen agresszív, a gyerekeket nem egyszer komolyan bántalmazó alig-felnőttről van szó. Egy ukrán származású lány. Mit számít! Lány! Szinte még ő maga is gyerek! Borzalmas tett! Miért viselkedett így? Miért ölt? Tudta, hogy ha ráül egy ekkora kis testre, az nem fogja kibírni? Nem bírta ki. Mit mond magában magának? Hol és mikor tűnt el belőle a JÓ? Hogy nem tűnt fel senkinek két éven át, hogy ez az ukrán lány totális veszélyt jelent a kis emberkékre… de magára is?! Megint kikötöttünk a jól ismert hanyagságnál (héberül „raslanut„)? Ez a lány nem tudta átlépni önmaga primitív mivoltát, nem is biztos, hogy érti a tettét. De hol vannak az ilyenekkel szembeni biztosítékok? Ki a hanyag, hol kezdődik? Igen, felelősöket kell megnevezni, de nem utólag. Az emberélet ázsiója már ezen a szinten is csak szimbolikus. Sírunk és vinnyogunk, felháborodunk teátrálisan, átkozódunk, szomorkodunk, ajvékolunk… két napig. S azután már csak egy rövid hírfröccs a híradóban a bírósági ítéletről, amitől megint felmegy a pumpa, mert nagyon nem áll arányban azzal a zsigerivel, ami szintén az ölés határára tolja az érzelmeket, és megismétlődik ugyanaz mérsékeltebb formában. Aztán az egész a felejtés feneketlen mélységébe gördül, a többi hasonlóval egyetemben anélkül, hogy valami is változna. Tanulság semmi. Milyen élet vár a szülőkre, és milyen a gyilkosra? Elvágott életek a szimpla vegetációba zárva örök időkre. Mit lehet tenni? Megmondom: komolyan venni az életet. Erre minden állat képes, ösztönösen. És az ember?
28 év Izrael …. misztikus !
