Dafni Leef (31) nevét a 2011-es, a társadalmi igazságosságért folyó tüntetéssorozat elindítójaként és vezetőjeként ismerhettük meg. Az egész Izraelt megmozgató események óta eltelt hét év, és a helyi életminőségben nincs látványos változás, ha az átlagfizetésekhez mérjük a lakbéreket vagy az élelmiszerek árát. De végül is ezek a megmozdulások a lakosság tíz százalékát vitték utcára – nehéz elképzelni, hogy semmit nem tudott volna elérni.
Dafni tavaly mutatta be a tüntetéssorozatról szóló, személyes hangvételű dokumentumfilmjét – Mielőtt a lábam eléri a földet –, ezért úgy döntöttünk, megkérdezzük, ő hogyan látja a helyzetet.

Volt előzménye ennek a „népvezérré” válásodnak?

Sosem voltam kifejezetten politizáló ember, film szakon tanultam, a saját dolgaimmal voltam elfoglalva. Abban nőttem fel, hogy a legfontosabb magunk elé tűzni egy célt, és azért tanulni és dolgozni, hogy azt elérjük. Nagyon nagy a szakadék a felső 1% és a középosztály céljai és álmai között, és egyik oldalon sem feltétlenül garancia ez a boldogságra. 2011-ben egy sor, a saját életemet érintő esemény következtében elkezdtem gondolkozni, hogy miért is csinálom azt, amit csinálok, miért loholok ész nélkül a pénz után, ami aztán alig tart ki a hónap végéig, mikor kezdhetek arra gondolni, hogy félre is teszek valamit belőle. Egy nap, a háztulajdonos ahol szobát béreltem, bejelentette, hogy a házat lebontják, és mindenkinek egy hónapja van, hogy kiköltözzön. Voltak ott nálam nehezebb helyzetben lévő lakók is, egy háromgyerekes család meg egy idős bácsi. Én csak egyszerű diák voltam, lakótárssal.

Körülbelül negyven lakást néztem végig, így beleláttam abba a hazug és lehúzós piacba, amit ingatlanbiznisznek csúfolnak. Aki ezt végigcsinálja, megbolondul vagy megvilágosodik – én eldöntöttem, hogy ezen az áron nem költözöm be sehova. Ha fel kell adnom az albérletem kényelmét, hogy kitörhessek egy fenntarthatatlan normák által definiált ördögi körből, úgy gondoltam, hogy kész vagyok erre. Írtam egy Facebook posztot, amiben bátorítottam az ismerőseimet, hogy csatlakozzanak. És alig egy héttel később elkezdődtek a tüntetések. Bejelentettem, hogy kiköltözöm a lakásomból, a cuccaimat a szüleimhez szállítom, és demonstratíve felállítok egy sátrat a városközpontban, a Nemzeti Színház melletti sétány közepén.

Daphni Leef a társadalmi igazságosságért tüntet. – Fotó: Ilan Costica / Wikimedia Commons

A Facebook poszt elterjedt, csatlakoztak hozzám. Tudjuk, hogy a lakhatás és a magas bérleti díjak rengeteg embert érintenek az egész országban. Az elégedetlenség lassan kiszélesedett az élelmiszerek és a mindennapi megélhetés drágaságára, majd általában a társadalmi igazságosságra. Ha a lakásbérletről akarsz beszélni, egy idő után óhatatlanul szóba kerülnek az alacsony bérek, a hiányos ellátás, a hitelek, általában a drágaság. Izraelben magasak a megélhetés költségei, mindenki hitel felvételére kényszerül, aminek itt óriási a kultúrája, lásd a  a bankok „kihagyhatatlan” ünnepi ajánlatait.

Tüntetés Tel-Avivban 2011-ben – Fotó: Wikipedia

Hogyan született a film ötlete?

A tüntetések 2011. július 14-én kezdődtek, és szeptember 3-án már a lakosság tíz százaléka az utcákon tüntetett. Abban az évben az egész világon folytak a társadalmi igazságosságot követelő tüntetések élükön a mi generációnkkal. Ha figyelembe vesszük a tüntetőknak a lakossághoz mért arányát, a mienk volt a legnagyobb. Képzeljük el, hogy 10 százalékos aránnyal Amerikában az Occupy Wallstreet 30 milliós mozgalom lenne. A média egyre kevesebbet foglalkozott az üggyel, a tüntetők száma csökkeni kezdett, egy csomó aktivistát letartóztattak, köztük engem is, egy tüntető pedig demonstratívan felgyújtotta magát. Ekkor jött el a pillanat, amikor meg kellett állnom. Elapadt az adrenalin, ami addig tolt előre. Hirtelen közszerplő lettem, és olyan politikai környezetben találtam magam, amiben sokan inkább gáncsolni igyekeztek.

Sokáig bizonytalan voltam, hogy tényleg akarok-e filmmel foglalkozni, de egy idő után kénytelen voltam végiggondolni, mi is történt velem, és hogy el tudnám-e mondani ezt a történetet a saját látószögemből. Láttam a kezemben a lehetőséget, hogy a politikai tüntetésekről úgy beszéljek, ahogyan más nem tudna. Az a ritka helyzet állt elő, hogy egyszerre áll rendelkezésre hatalmas mennyiségű leforgatott anyag, és egy filmes hátterű mozgalmi vezető, aki érdekelt a történet elmondásában. Így indult a film készítése, ami két producerrel folytatott beszélgetéssel kezdődött, és végül öt évig tartott, majd a tavalyi Docaviv nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál bemutatóján teljesedett ki.

A Mielőtt a lábam eléri a földet című dokumentumfilm plakátja

Rengeteg leforgatott anyag dokumentálta a történteket. Már akkoriban gondoltál rá, hogy film lesz ebből?

Egyáltalán nem. Az egyik hírügynökség operatőre látta a Facebook eseményt, és megkért, hadd kövessen. Akkor még nem árulta el, hogy a bukásom dokumentálására számított. Már az első sátor felállítása előtt jó személyes kapcsolat alakult ki közöttünk, és végül nagy szerencsével tényleg az elejétől kezdve mindent dokumentált. Ez lett az egyik oka annak, hogy úgy éreztem, ezt a filmet meg kell csinálnom. Más dolog valamit létrehozni, és megint más megbirkózni utána a következményeivel. Olyan procedúra, hogy belezúmolsz a saját lelkedbe. Nagyon intenzív volt, de utólag elmondhatom: kifejezetten terápiás jellegű. Visszanézni egy nagyon viharos periódusra, az egészet kívülről látni, minden oldalról.

Beletelt némi időbe, mire eldöntöttem, milyen típusú filmet akarok ebből csinálni. Már a nyersanyag végignézése is intenzív birkózás volt. Azt szeretem ebben a filmben, hogy kimarad belőle a „beszélő fejek” stílus, amit a legtöbb dokumentumfilm használ. Rendezőként mindent tudok a karakteremről, a kérdés csak az volt, leszek-e elég bátor, hogy ki is tegyem magamat a nyilvánosság elé. Azt is gondolom, hogy a film volt az eddigi legfeministább cselekedet, amit valaha végrehajtottam. Olvastam egyszer egy cikket a szerzőség szorongásáról, ami szerint mi, nők a mai napig félünk a saját nyelvünkön beszélni, írni, alkotni, vagyis felvállalni a gondolatainkat és nem elfojtani őket. A film készítése alatt folyton úgy éreztem, hogy szabadkoznom kell amiatt, hogy egyáltalán csinálom ezt a filmet, mégis kit fog érdekelni az én hangom. Időbe telt, mire fel mertem vállalni.

Hogy érezted magad a premieren?

Nagyon izgultam, fogalmam sem volt, mit fognak gondolni. A legkínosabb pillanat, amikor a fények feljönnek a végén, és tudod, hogy a film, amit mindenki épp végignézett, rólad szól. A nézők bekukucskáltak a magánéleted mélységeibe. Észre is vettem, hogy sokan, miután látták a filmet, elkezdtek Dafinak becézni, mintha személyesen ismernének.

Milyennek találod a társadalmi igazságosságot ma Izraelben? A 2011-es tüntetések és a film volt rá hatással?

A tüntetéssorozat egyik plakátja

A változás nagyon lassú folyamat, és sok oka van, hogy a dolgok nehezen mozdulnak. De a mozgalom létezik. A téma az asztalon van, már a parlamentben is. A tüntetések ötleteket vetettek fel, az emberek hazavitték a gondolatokat, azóta sokkal aktívabb a társadalmi diskurzus. Vegyük a deportálások elleni tüntetéseket vagy a rokkantakét. Az emberek felébredtek, és elkezdtek gondolkodni. A lakbérek ugyan nem mentek lejjebb, és rá kellett jönnöm, hogy vannak, akik nem akarják, hogy a helyzet változzon. Arra kell koncentrálni, hogy nem nézünk egyszerű jövőnek elébe. Nem élünk kényelmes világban, keményen dolgozunk, és hajtjuk a hiteleinket, mégis van mit enni, van áram és van hol álomra hajtsuk a fejünket. Közben pár órányira tőlünk népirtás folyik, világszerte milliók élnek menekülttáborokban, kilátástalan körülmények között.

Sokan kérdezik, mit is szeretnék tulajdonképpen. Ez nagyon egyszerű: a bőség és a becsületesség kéz a kézben járjanak. Jelenleg úgy érzem, olyan világban élek, ahol nem tudok becsületes maradni anélkül, hogy ki ne használnának. Manapság a becsületesség és a bőség nem kapcsolódik egymáshoz.

Mivel foglalkozol manapság?

A Lasova alapítványnál dolgozom, amely jelenleg három jótékonysági éttermet működtet – Tel-Avivban, Karmielben és Akkóban –, van egy speciális oktatással foglalkozó hálózatunk és több hajléktalan szállónk Izrael különböző részein, ahova nagyon szívesen látunk önkénteseket! Közben járkálok a filmemmel mindenfele, előadok, és elkezdtem visszatérni a nyilvános tevékenységekhez is. Közszereplővé váltam, de egy országgal odébb már azonnal senki nem tudja, ki vagyok. A mai napig albérletben élek, lakótárssal, dolgozom, lassan fizetgetem vissza a tartozásaimat, amik az aktivista éveim során gyülemlettek fel.

Megjelent az Új Kelet újság 2018. júniusi számában.

Videográfus és filmes Tel-Avivban
lucaseres.com