Sic transit gloria mundi, vagyis így múlik el a világ dicsősége – mondogatták eleink évezredek óta, és bizony. Semmi sem ékesebb bizonyíték rá, mint ha ellátogatunk Bet Seánba. Mi lehet hasznosabb elfoglaltság, mint bebizonyítani egy régi mondás igazát? Bakancsra fel!
De ha egy kis eszünk van – meg jó idegenvezetőnk –, akkor ne a nemzeti park bejáratánál indítsunk, olyat mindenki tud, és a dicsőségmúlás úgy sokkal kevéssé lesz látványos. Hanem tegyük a következőt: a 71-es úton menjünk el a római hídig, és onnan vágjunk neki a történelem viharainak. Ott rögtön három hidat is megcsodálhatunk, hiszen ősidők óta mindig is erre vezetett a rendkívül fontos út a messzi déli Egyiptomtól a gazdag és izgalmas Mezopotámiába, s bizony át kellett kelni valahogy az esős télidőben alaposan megduzzadt Haród patakon.
A római mellett egy modernebb ottomán korabeli, és egy mai betonhíd áll szépen szorosan egymás mellett. Először is alaposan nézegessük meg mind a hármat, mert koruk hű lenyomatai. Aztán keljünk át a main, és a túloldalon induljunk el Haród völgyében, és balról ma is láthatjuk a szépen kikövezett római utat. És hamarosan jobbról egy hatalmas kapu maradványait, ami a római korban hirdette a Földközi-tenger legnagyobb birodalmának dicsőségét. Ekkor ez a kapu csak úgy magában álldogált, jelezve a város határait, de a 4-5. században, a bizánci korban épített új városfalak később körülvették és magukba foglalták.
A település történetével visszamehetnénk az ősködig, de ezúttal elégedjünk meg a Tel Bet Seánon, vagyis a régészeti dombocskán található ókorig. Ott is az i. e. 15.-ik századig, amikor is III. Thotmesz fáraó egy büntető hadjáratban Megiddónál szétverte Megiddó és Kádes fejedelmét csapatostul és harci szekerestül, majd mindezt pontosan dokumentálta is a Karnak-i templom falán ékes hieroglifáival.
Az egyiptomiak leigázták a kánaáni lakosokat, és röpke háromszáz évre helyi közigazgatási és katonai központjukat rendezték be Bet Seánban. Vagyis beszedték az adót, ellenkező esetben jött a haddelhadd. A tel tetején a kormányzó palotájának szépen kiásott és helyreállított romjait fényképezhetjük. Sajnos akkoriban nem kiégetett, hanem a napon szárított agyagtéglákkal építkeztek, ami azt jelentette, hogy az esőzések után jöhetett a karbantartó brigád, ahogy jönnek ma is a rekonstruált részeknél a maradványokat felügyelő nemzeti park dolgozói.
I. e. 1150 körül a régészek szerint tűzvész égette fel a városkát, jöttek a tengeri népek, alias filiszteusok, és letelepedtek a romokra. Persze azt se zárhatjuk ki, hogy éppen ők borították lángba a várost… Mindenesetre újjáépítették a települést, és így történhetett, hogy az i. e. 1004-ben lezajlott szomorú emlékű vesztes csata után a Biblia szerint nem finomkodtak, hanem kitűzték a város falára Saul király földi maradványait.
„Amikor másnap a filiszteusok odamentek, hogy kifosszák az elesetteket, ott találták Sault és három fiát Gilboa hegyén elterülve. Levágták Saulnak a fejét, leszedték róla a fegyverzetét és körbeküldték a filiszteusok földjén, hogy így tudtukra adják bálványaiknak és a népnek az örömhírt. Fegyverzetét Asztarte templomában helyezték el, testét azonban kitűzték Bet-San falára. Amikor a gileádi Jábes lakói hírét vették, mit tettek a filiszteusok Saullal, fogta magát az összes fegyverforgatásra alkalmas férfi, egész éjszaka gyalogolt és elhozta Bet-San faláról Saulnak a holttestét, valamint a fiai holttestét, aztán Jábesbe vitték és ott elégették.” (Sámuel I. könyve 31. fejezet)
Dávid király aztán erőteljesen bosszút állt, elfoglalta Bet Seánt és visszaűzte a filiszteusokat oda, ahonnan jöttek, vagyis a tengerparti részekre. Salamon királytól kezdve a zsidó királyságok része lett a város, persze csak az újabb nagyhatalmi hódításig, mely ezúttal északkeletről, Mezopotámia felől jött. Így jár az az ország, mely nagyhatalmak határvidékén fekszik.
Az asszírok i. e. 732-ben felégették ezt a várost is, és elhurcolták lakóit. Aztán hosszú, súlyos csönd honolt a vidéken egészen az ismét békét és virágzást hozó hellenisztikus, majd az azt szorosan követő római és bizánci korokig.
Bet Seánban a szó fizikai értelmében is megindulhatunk az újabb korok felé, egyszerűen sétáljunk lefelé a völgybe. Történt ugyanis, hogy a római korban, a Pax Romana, vagyis a római béke idején az Izrael földjén lévő települések szépen lassan leköltöztek a jól védhető, falakkal körülvett és zsúfolt dombocskákról, a tel-ekről, mert minek a várfal, ha a római légiók biztonságot garantálnak a völgyekben, közel a megművelt földekhez? És itt a séta közben megértjük, hogy miért ilyen körülményesen, a tel felől közelítettük meg a legfőbb attrakciót, a pompázatos római-bizánci várost. Igen, meg kell fogódzkodnunk, és eláll a szavunk, amikor lepillantunk a völgybe, s meglátjuk virágzásának zenitjét. Bizony eláll a lélegzetünk, ahogy lenézünk a romokra. Ugye jól tettük, hogy nem lentről indultunk?
És megértjük, hogy a mai periférián fekvő, unalmas és szegényes kisváros micsoda napokat élhetett meg egykoron. A hellenisztikus korban Bet Seán a Decapolis, vagyis Tízváros nevű jelentős városszövetség fővárosa volt Scythopolis néven. Ehhez a csapathoz tartozott még Philadelphia, mostanság Jordánia fővárosa, alias Amman is, és Damascus, mely mostanság újra teljes gőzzel Szíria fővárosa. Csak Bet Seán, alias Scythopolis fekszik a mai Izraelben az egykori konföderációból, mely legnagyobb lélekszámát és kiterjedését a római-bizánci korban érte el.
Szusszanhatunk egyet, leértünk a völgybe, a pompás világvárosba. Mert igen, az volt Bet Seán. 7000 férőhelyes színháza volt, aminek ma csak kétharmada áll, a legmagasabb üléssor nélkül, de így is elveszünk benne. És bizony még nyilvánosháza is volt, melynek egykori funkciója mozaikja miatt egyértelmű – állítják a régészek. Voltak itt pompázatos szentélyek, és hatalmas, csatornázott főutcák, lenyűgöző méretű fürdő-komplexum, és egy csodálatos, negyven ülőhelyes latrina, alias közösségi wc, ahol akár a városi tanács is dönthetett közösen ülésezve a nagy dolgokról.
Scythopolis alapvetően a pogányoké, s később a keresztényeké volt. Eredetileg a légióból leszerelt veteránok lakták, de kisebbségben zsidók és a szamaritánusok is éltek a városban. Jelenlétükről szépen feltárt zsinagógáik tanúskodnak.
Az i. sz. 4-5-ik századra aztán ismét szükség lett a városfalakra, odalett a Pax Romana biztonságtudata. Történelmi léptékkel rövid életű volt a virágkor, mert itt is jöttek a muzulmánok, és megkezdődött a hanyatlás. Ők régi, semita nevéről Bajszannak nevezték e rövid, száz éves korszak alatt.
A kegyetlen, végső csapást egy 749-ben történt hatalmas földrengés mérte a városra: soha többé nem tért magához, végérvényesen unalmas városka lett a grandiózus világvárosból.
Tehát ha még lettek volna kétségeink, ma bebizonyítottuk: vanitatum vanitas, minden hiábavaló és semmi sem tart örökké. Bet Seán ma Izrael egyik legálmosabb kisvárosa, noha egykor a térség legfontosabb székhelye, a világi dicsőség csimborasszója volt.
Ne keseregjünk hát mindenféle éppen aktuális politikai kurzusok okán, lehet, hogy csak unokáink érik meg, de panta rhei, minden változik, és addig is carpe diem, élvezzük az életet. Mi mást is tehetnénk? És ezzel egyrészt kifogytam a latin bölcsességekből, másrészt végére értünk Bét Seánnak, amit bizony muszáj feltenni a bakancslistára, már csak az előbb felsorolt bölcsességek miatt is.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
