Van, akit a kíváncsiság, van, akit a vallásos áhítat, s van olyan is, akit a sivatag szeretete visz a Júdeai-sivatagba, kolostornézőbe. De teljesen mindegy, hogy miért vágtunk neki: életre szóló élményt jelent az elvonulás közösségi és magányos tereinek a megcsodálása és megértése ezen a holdbéli tájon, alig járótávolságra Jeruzsálemtől. Úgyhogy mese nincs, ismét útra kelünk bakanccsal a lábunkon, több liter jéghideg vízzel a hátunkon, és sapkával a fejünkön a napszúrás ellen.
A kereszténységet 312-ig tiltották Róma, majd Bizánc urai, de egyszer csak 380-ban, történelmi léptékkel mérve viharos gyorsasággal, a birodalom államvallásává tették. A korai, üldözött kereszténység idején az új vallás még világosan és egyértelműen értelmet adott a hívek életének, hitük követése és vállalása életprogramot, sőt olykor mártírságot jelentett.
Na de egy államvallás esetén már bonyolultabbá vált mindez, a búzának az ocsútól való szétválasztása, a valódi, mély hit és a tessék-lássék hitgyakorlás, ne adj isten a hitvány képmutatás, isten őrizz előnyökért való álszenteskedés. Pedig voltak, akik továbbra is komolyan gondolták Jézus tanításainak követését, s úgy vélték, igazabb keresztényekké csak úgy válhatnak, ha kivonulnak a köpönyegforgatásra mindig kész társadalomból.
„…add el mindenedet, amid van, oszd szét a szegényeknek, és kincsed lesz a mennyben; azután jöjj, és kövess engem!” (Lukács, 18). Sokan úgy értelmezték annak idején Jézus szavait, hogy az igaz hitet legmélyebben a földi, anyagi javakról való lemondás, s különösen ennek legszélsőségesebb formája, a kolostorba, vagy pláne a remeteségbe vonulás bizonyítja. És hol lehet teljesebb a remete- vagy a szerzetes-élet, mint egy köpésre Jeruzsálemtől, a Júdeai-sivatagban, s ott is különösen annak a helynek a közelében, ahol Jézust Keresztelő Szent János megkeresztelte?
Induljunk hát az ehhez a helyhez legközelebbi, ma is működő kolostortól, a Dir Hidzsle, vagy másik nevén Gerassimus kolostortól – 90-es úton, a keresztelés helyétől, Kasszer el Jehudtól északra pár km-re. A negyedik század végén, az ötödik század elején Bizáncban, és az annak részét jelentő Szentföldön már intézményesült a kereszténység, és a spirituális tartalmakat kereső, s a való világtól megcsömörlött deviánsoknak már esélyük sem volt mártírrá válni. Maradtak hát a magányos szerzetesség legvadabb változatai. Ennek jegyében vadul aszkétizáltak, önsanyargattak, s volt még olyan is, aki felköltözött egy oszlopra, lásd Oszlopos Szent Simeon.
Vagy voltak, akik a Jordán völgyében, az őrületes nyári hőségben beköltöztek távoli, magányos barlangokba, pl. Jézus megkeresztelése helyének közelében. Ha a Gerassimus kolostor mellett továbbmegyünk a földúton, akkor láthatunk ilyen lakóbarlangokat, amiket olykor még ma is birtokba vesznek a világtól elvonulni vágyó keresztények. Akkoriban olyannyira elharapódzott az efféle aszkézis, hogy sokan felkészületlenül, víz és táplálék nélkül vágtak bele, hiszen : „Ezért azt mondom nektek: Ne aggódjatok az életetekért, hogy mit egyetek, se a testetekért, hogy mibe öltözködjetek. Nem több az élet az ételnél, a test pedig a ruhánál? Nézzétek az ég madarait: nem vetnek, nem aratnak, csűrökbe sem gyűjtenek, és a ti mennyei Atyátok táplálja őket. Nem értek ti sokkal többet ezeknél? Ki az közületek, aki aggodalmaskodásával képes az életkorához egyetlen könyöknyit hozzátenni?” (Máté, 6.)
Sajnos ezek a tanítások, illetve szó szerint vételük elég sok galibát okoztak a Júdeai-sivatag körülményei közepette, úgyhogy gyorsan kidolgozták az itteni kolostorok reguláját, amely pontosan szabályozta, hogy kik, mennyi időre és miféle szabályokkal igényelhetik a távoli, magányos szerzetesbarlang-szolgáltatást, hogy túl is éljék elvonulásuk és aszketikus elmélkedésük időszakát. És létrejöttek, majd gomba módra szaporodtak a sivatagi közösségek, a Júdeai-sivatag kolostorrendszere.
Először alaposan vegyük szemügyre az egyik szerzetesbarlangot, ahol bizony akár heteket is eltölthetett egy-egy remete, aztán gyorsan meneküljünk vissza hűsölni a Gerassimus kolostorba. És közben bátran gondoljuk végig, milyen mély hit és eltökéltség kellett ahhoz, hogy valaki ezekben a lukakban napokat, heteket, sőt hónapokat töltsön el negyven fokban árnyékban. A leghosszabb idő a 14 év volt, de ezt már bátran nevezhetjük extrém szerzetességnek.
Aztán vissza a kocsiba, és folytassuk kolostortúránkat, mely, remélem, nem válik tortúrává. Először ugorjunk be az egyes út mentén az irgalmas szamaritánus történetének múzeumába, ahol főként a bizánci korszak csodálatosnál csodálatosabb mozaikjait állították ki. Érdekességük, hogy gyakran pontos ismeretek, és vájt szem-fül szükséges annak eldöntéséhez, hogy melyik valláshoz tartoznak, a zsidó, a szamaritánus (akik még a zsidóknál is zsidóbbnak tekintik magukat), vagy a keresztény házak vagy templomok padlózatát díszítették egykoron. Szimbólumok, a héber betűk sajátosságai döntenek. De még a görög nyelv használata sem biztos útmutató, hiszen gyakran ugyanazon mester-művészek gyártották a mozaikot több, más-más vallású megrendelőjüknek, s ragaszkodtak jól bevált, s másik csapat számára még elfogadható toposzaikhoz.
Az irgalmas szamaritánus (somróni) története az egész világon közismert: „Erre Jézus átvette a szót: „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment. Rablók kezébe került. Ezek kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Történetesen egy pap tartott lefelé az úton. Észrevette, de elment mellette. Ugyanígy közeledett egy levita is. Látta, de továbbment. Végül egy szamariainak is arra vitt az útja. Amikor meglátta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött a sebeire és bekötözte, magát az embert pedig felültette teherhordó állatára, elvitte egy fogadóba és ápolta. Másnap elővett két dénárt, odaadta a fogadósnak ezzel a kéréssel: Viseld gondját, és ha többet költenél, visszatérve megadom neked. Mit gondolsz, e három közül ki volt az igazi felebarátja annak, aki a rablók kezébe került?” „Aki irgalmas szívű volt iránta” – felelte. Jézus így folytatta: „Menj és tégy te is hasonlóképpen.” (Lukács, 10.)
A hagyomány szerint mindez ezen a helyen történt, ahol évszázadokon át fogadó, akarom mondani karavánszeráj is állt, s ma a múzeum területén lehet imádkozni egy, a hely tiszteletére emelt bizánci templom romjainál.
De nekünk ez sem elég a keresztényi áhítatból, tovább folytatjuk utunkat egy következő kolostorhoz, melynek csak romjait ásták elő a régészek. Euthymius maradványai még az elkényeztetett, bibliai régészeten edződött izraeli léptékkel is lenyűgözőek. Ez a hely egy „laura” volt, ami afféle átmenet a szerzetescella és a szabályos, Európában ismert kolostor között. Volt itt egy csinos kis templom a Jeruzsálem–Jerikó úton, mellette kiképző-felkészítő kolostor, és körülötte rengeteg szerzetescella-barlang, ahová hosszabb-rövidebb időre kivonultak a világból a kivonulni vágyók. 428-től a 12. századig prosperált mint keresztény szent hely, később út menti fogadóként, karavánszerájként működött még egy darabig a muzulmánok alatt.
Számos kolostorban imádkoztak errefelé a középkorban, de a legcsodálatosabb, máig eredeti rendeltetése szerint működő hely természtesen következő állomásunk, Vadi Kelt. Terveim szerint egyszer majd egy külön turista hetiszakaszt szentelek neki, egyelőre csak másszunk fel a szemközti dombra, és messziről gyönyörködjünk benne, igazán van miben. Ha mélyen hívő keresztény férfiember lennék, akinek Jézus mindennél fontosabb, s aki a világi hiúságokat teljesen el akarja vetni magától, akkor esküszöm, csakis ide költöznék.
De ez a vonat már elment, úgyhogy szépen üljünk be a kocsiba, és hajtsunk el mai kirándulásunk utolsó állomására, Nabi Muszába. Bizony ez egy nagyon muzulmán hely, amit éppen az eddig felsorolt, s a muszlim hódítás előtt alaposan elburjánzott kolostorok ellensúlyozására építettek meg az újabb hódítók.
Az 1269-ben építeni kezdett, és csak a 17-18. században befejezett Nabi Musza neve annyit jelent arabusul, hogy Mózes próféta. Az egész úgy kezdődött, hogy Baibars szultán gondolt egy nagyot, s hogy elvonja a figyelmet Jézusról s követőiről, kitalálta, hogy itt temették el a zsidó vallást alapító Mózest, aki mellesleg, mint tudjuk, muzulmán próféta is. Mohammed után őt említi legtöbbet a Korán, tehát mindennek mintegy volt némi vallási létjogosultsága is, noha némiképp ellenkezett a zsidók Bibliájával, amely nem határozta meg Mózes sírhelyét, s a zsidó hagyománnyal, amely a mai Jordániában Nébó hegyére helyezi azt.
De rá se ránts, ki emlékszik már arra, s ha valaki mégis, hát hozzon ellenkező bizonyítékot! És a muszlimok a zsidó pészach és a keresztény húsvét ellensúlyozására rögtön megteremtették egy füst alatt a véletlenül éppen mindig a keresztény ortodoxok húsvétjára eső Nabi Musza ünnepet is, ami, mit tesz isten, pont egy hétig tart nagypéntektől kezdődően. És ami főként abból áll, hogy Jeruzsálemből a jerikói úton ide, ehhez a szent helyhez kell vonulni tömegesen. Arról aztán igazán nem tehetnek, ha ez véletlenül zavar valakit, mondjuk az éppen itt és most ünneplő keresztényeket. Érdekes hely tehát, ahol érdemes bekukkantani a Mózes sírjaként meghirdetett szobába.
Aztán ha kijöttünk, egy kedves fiatal teve áll a kapunál, melyre jutányosan felülhetünk némi alkudozást követően. Természetesen figyeljünk a megfelelő öltözködésre, tudtommal tevebolha ellen egyelőre nem lehet biztosítást kötni még Izraelben sem. (Remélem, most nem adtam senkinek ötleteket.)
Mire kitevegeltük magunkat, garantált a fáradtság, mehetünk haza a sivatagból, ahol ezen a napon is igen tartalmasan, sokat tanulva, új világokat felfedezve kirándulhattunk.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
