Egy igaz emberrel megint kevesebben vagyunk

Amíg a rabbi beszél, számolom a sírt körülállókat. Vagyunk vagy húszan, talán eggyel-kettővel többen vagy kevesebben. Iszonytató a meleg, dél van, és sehol egy akkora árnyék, hogy aláférnénk, de ez mégiscsak egy temetés, mégsem lehet csak úgy öltözni, ha zakó nem is, de a hosszú ujjú ing azért a férfiakat megpróbálja.

Ilyen meleg volt akkor is, amikor a forgalmi engedélyemet próbáltam kiváltani a miszrad harisujban, s minthogy akkor még se héberül, se oroszul nem tudtam, akadályokba ütközött, hogy megértessem magam a pult túloldalán helyet foglaló kisasszonnyal. A hivatalnok háta mögött zakatolt valamiféle mazganra emlékeztető múzeumi darab, de mi az üvegablak innenső oldalán a szó legszorosabb értelmében főttünk a levünkben. A hölgynek szemlátomást nem volt sürgős, hátát fordítva felénk unottan rakosgatta dossziéit, s ha valaki noszogatni volt bátor, máris felcsattant: rega, rega!

Eltelt egy darab idő, amikor valahonnan a sor végéről előrefurakodott egy aprócska idős hölgy, és akkora patáliát csapott, hogy a sokat próbált és megélt zsidók is eltátották a szájukat. Hogy mit kiabált, azt persze nem értettem, de tény, hogy a hivatalnok szaporára vette, s ha nem is szempillantás alatt, de elfogyott előtte a sor. Idekívánkozik, hogy ez a matróna, amikor én kerültem sorra, s látta szerencsétlenkedésemet, kivette kezemből a papírjaimat, s ripsz-ropsz intézkedett helyettem. Az már csak a hab volt a tortán, hogy miután végeztünk, meghívott egy kávéra, majd kocsijába ültetett, és hazafuvarozott.

Ennek a kávénak később kitüntetett jelentősége lett kapcsolatunkban. Évike ki nem fogyott a kérdéseiből. Ki vagyok, honnan és kivel jöttünk, miért pont ide és miért nem igazi nagyvárosba, vannak-e már barátaink, tudjuk-e, hogy mit és hol lehet olcsóbban vásárolni, hol kell segélyt kérni – egyszóval mindent akart tudni, és meg is tudott.

- Hirdetés -

Aztán két korty között magához vette a szót, mondjuk úgy fertály időre. Elmesélte, hogy mindjárt fél évszázada, hogy mint frissen végzett matematika tanár, férjestől-gyerekestől az aliját választotta, amelyben különös súlyt nyomott a latban, hogy kisfiát a romániai kórházakban félrekezelték (örök életére megnyomorodott, mozgásában és szellemiekben mindmáig erősen korlátozott).

Aminthogy befejezte az ulpánt (ugye még sokan emlékszünk, mekkora tudással vértezett fel bennünket az első kurzus, de neki volt bátorsága katedrára állni). Olyasféle Muszáj-Herkulesként vette a vállára a családja és a köz ügyeinek intézését.

Mekkora viháncolást csaptak azok a büdös kölykök! – idézte fel az első napját az iskolában, mert bizony erősen törte a hébert, mondhatni kerékbe törte, s a büdös kölyköknek volt képük kinevetni a tanárnénit, sőt még csúfolódtak is vele. Az óra végén aztán egyezséget ajánlott a diákjainak: ti megtanítotok engem ivritre, én pedig megismertetem veletek a matematika szépségeit.

És aztán – ahogy az minden rendes mesében lenni szokott – így is történt. Nem mondta, hogy ő soha nem kiabált egyik nebulójával sem, de kezet nem emelt egyikre se, és sohasem. Jegyzem meg, nehéz is lett volna: méretben is, súlyban is madárcsontú volt. Ami azonban mégiscsak kiemelte őt a nagy átlagból, a diákjai szeretete (akkoriban sem igen volt általános, hogy az a tanár, aki a szám-tannal próbálja elbűvölni a gondjaira bízottakat, vezesse a suliban a népszerűségi listát). A másik csodája az elbűvölően világító kék szeme. Ez akkoriban még egyáltalán nem volt mindennapos, jóval a nagy orosz alija előtt vagyunk időrendben, szóval jó volt ránézni a csinos és okos tanárnénire, aki mindig és mindenkire rámosolygott, s mindenkihez volt egy jó szava. Legendás történeteinek egyike, hogy a biztosítója túlfizette a káreseményét, és Évike visszament az ügyintézőhöz, s figyelmeztette a hibára, majd fillérre leszámolta a többletet a pénztárnál. Még a hivatalvezető is előjött a kuckójából, mert ő bizony évtizedes pályafutása alatt sem találkozott még ilyen ügyféllel.

De a baj, mintha mindig megtalálta volna. Negyedik emeleti lakásukban Ernő, a férje elesett. Hogy aztán valóban nem érkeztek-e a mentők idejében? Mindez már olyan régen történt, hogy maga sem kötötte annyira erősen az ebet a karóhoz. Tíz évig volt ágyhoz kötve, mikorra nagy nehezen elment. Ellátni egy magatehetetlen embert, s közben hetente nem ritkán többször is meglátogatni a fiát egy intézményben, egy olyan fiút, aki csak a ritka kegyelmi pillanataiban tudott kapcsolatba lépni édesanyjával – kemény évei lehettek! És mindeközben a közössége motorja volt, a bridzs klubja lelke, fényüket vesztett kupák őrzik sikerei emlékeit, baráti összejövetelek szervezője, haragosok összebékítője, szóval az északi magyar kolónia mindenese, aki azonban bokros teendői közben sem veszítette egyetlen pillanatra sem szeme elől az újonnan érkező gondjainak orvoslását. Intézmény volt, magyar és román alijások kopogtattak be hozzá egy-egy kérvény vagy panaszos levél lefordításával. Szerette csinálni, és őt is szerették.

Így szaladtak el az évek, mígnem a minap híre kelt, hogy kórházban van. Elesett, s mint ahogy a kilencvenen túliakkal történni szokott, eltört a combcsontja. Tekintettel a járványra, nem lehetett meglátogatni. Az utolsó hír a halála napján érkezett, hogy másnap már temetik is.

A sírkertből az otthona felé vettem az utam. Nem csak ő hiányzott a negyedik emeleti ablakból, hogy integessen, s mondjon valami útravalót, de akkor még nem tudtam megfogalmazni, csak másnap: a partecédula a kapuról.

A gyászjelentés.

Holnap talán már senki nem fogja tudni, hogy itt élt egy mindenki segítségére mindig kész aprócska töpörödött matematikatanár, Markovics Évike, egy öreg zsidó asszony, aki soha életében nem csinált semmi nagy dolgot, csak volt, és létezett, és segített, akin tudott.

Élt 92 évet.

Máris hiányzol.

- Hirdetés -