Fotó: Silló Sándor

Mao (mármint az a Mao, akiről ez a történet szól) onnan kapta a nevét, hogy reggelenként megállt az ajtónk előtt, és csak annyit mondott: mao. Igaz, ezt addig ismételgette, amíg ki nem nyitottuk neki az ajtót. Akkor bejött és megvárta, amíg enni kap. A neki félretett adagot viszont már kint, az ajtó előtt fogyasztotta el. Aztán estig nem láttuk.

Mao, ezt nem mondtam az elején, egy macska. Az alattunk lakóé volt, de az megunta, kirakta. Még süldő korában. A kóbormacskaléthez, kemény megélhetéshez, élet-halál harchoz nem szokott kismacska ott ült minden reggel és este az alsó szomszéd ajtaja előtt, és azt ismételgette: mao. Ebben benne volt a hontalan macskalét minden panasza. A kóbormacskalétnél talán csak az oléhadas-lét zűrösebb. Ezt nem részletezem, mert ez most Mao története. A lényeg az, hogy nem fogadtuk be, de azért átcsábítottuk a mi ajtónk elé. Kis kosarat kapott párnával, kikerült a sétálni vitt kutyák útvonalából, és napközben csavaroghatott. Élt is ezzel a lehetőséggel; néha napokra eltűnt. Ha megjött, a feleségem etette, velem nem állt szóba.

Akkor derült ki, hogy őnagysága egygazdás, mikor Áginak hosszabb időre Pestre kellett utaznia. Éppen tavaszodott. Mao hallani sem akart rólam, inkább eltűnt örökre. Lehet, hogy a lépcsőház-takarítók keze is benne volt ebben, ezt már soha nem tudjuk meg. Aztán hosszú, zűrös nyár jött, kisebb gondunk is nagyobb volt, mint Mao, de azért néha felsóhajtottunk: hol lehet?! Aztán egy novemberi reggelen megláttam. Teljesen átlagos feketete-fehér cica ült a szomszéd köz kövén. Tel-Avivban és az elővárosokban tizenkettő egy tucat az ilyen macskából, mégis biztosan tudtam, hogy Mao az. Cicegtem, maóztam neki. Ő meg bizalmatlanul méregetett. Hazarohantam a hírrel. Ági kiugrott az ágyból, és futott le a kisközbe. Nem tudta visszacsábítani.

Elsőre nem, de harmadszorra igen. Ha meg akartuk simogatni, harapott; és azért is kimeresztett karmokkal támadt lábszárra, ha lassú volt a kiszolgálás. Már nem mászott fel a konyhaablakba nézelődni, mint régen, csak tett egy tiszteletkört, megfenyítette a személyzetet, kiment a lépcsőházba, disznómód a fél folyosót bemocskolva zabált, aztán eltűnt. Ennyi volt a reggeli menetrendje. Ennek is lassan fél éve. Mostanában már újra előfordul, hogy eltűri a simogatást. Néha kinéz az utcára. De azért az a kedves házicica végleg eltűnt belőle.

Valami metafora lenne Mao története? A felnőtt gyerekeinké, bármelyikünké? Elszakadtak, visszajárnak, de nincsenek már otthon nálunk. Megértették, a kölyökmacska-lét véget ért: Ne hízelegj! Vagy azé a másik hazáé, amit otthagytunk? Tiszteletkör, csillapíthatatlan kobórmacska-indulatok, együnk, megyünk! Nem faragok hasonlatot Maoból. Nem hagyná, páros manccsal marna a bokámba. Nyitom neki az ajtót; egyél, aztán menj!