Röviden szeretnék bemutatkozni. Szegeden születtem és ott is kezdtem el tanulmányaimat. A Szegedi Tudományegyetem Mezőgazdasági Karát követően a Debreceni Egyetemen agrármérnök diplomát szereztem. Erasmus ösztöndíjjal lehetőségem volt fél évig Norvégiában a Hogskolen i Hedmark Egyetemen, Evenstadban, és Törökországban az Akdeniz Egyetemen tanulni. 2016-ban növénytudományokban doktori fokozatot szereztem, aztán kitartó munka árán, és egyben sok segítséggel sikerült a Jeruzsálemi Héber Egyetem Robert H. Smith Mezőgazdasági Karára mint posztdoktor hallgató kijönni. Az első évet követően állami ösztöndíjban részesültem Izrael Államtól. Kutatási területünk az őszi búza szárazságtűrésének vizsgálata, amely Izrael számára fontos kutatási célkitűzés: az előrejelzések szerint a következő évtizedekben a lehulló csapadék mennyisége jelentősen csökkeni fog a közel-keleti térségben, ami újabb kihívásokat jelent az eddig is jelentős problémával küzdő régióban. Mikor elkezdtem a munkámat itt Izraelben, elhatároztam, hogy legyen bármilyen nehéz, utazni fogok minden egyes nap, amikor van rá alkalmam. Ennek köszönhetően sikerült teljesen beutaznom Izraelt. Ilyen lehetőség, azt gondolom, nem lesz többet az életem során. Ennek szerves részeként Tel-Gezert fogom bemutatni.

Izrael azért különleges számomra, mert vonz, mint egy szomjas sivatagi vándort az oázis. Ez az érzés már gyerekkorom óta bennem van. Mikor megtanultam olvasni, hirtelen azt éreztem, hogy a világ elérhető, csak meg kell találni a könyveket, melyeket szeretek. Elsőként az Odüsszeia, majd a török korszak, és hirtelen szerelmes lettem a Közel-Keletbe… De minden szerelem először vakká tesz – idő és tapasztalat kell ahhoz, hogy a valóságot is meg tudja látni az ember a sokszor kőkemény világban, ami sok esetben nem a romantikus emberek érzéseihez van igazítva…

Posztdoktorként, aki növényekkel foglalkozik, az esetek többségében a munkák végét jelenti a nyár. Így van ez az én esetemben is. Szerencsés vagyok, mert ide jöhettem. Nem mint turista, akit szorít az idő és a lehetőség, hanem mint egy olyan személy, aki dolgozik és közben kötöttségek nélkül van lehetősége utazni és azt csinálni, amit igazán szeret. Izraelben ez a második évem, héberül tudok, amennyire (nem) tudok, az esetek nagy többségében azért elboldogulva ebben a színes országban.

A történetem Tel-Gezerrel kezdődik, nincs benne semmi előre megtervezett program. Haifába vonattal manapság nehéz eljutni. A Tel-Aviv–Jeruzsálem vonal összekapcsolása nagy erőfeszítéseket kíván. A dolgok megoldása a Szentföldön sem egyszerű, amihez talán türelem kell, ami az én esetemben korlátlan forrásként rendelkezésre áll. Egy kis tömegközlekedési kihívás miatt előző este – a kezemben fogva a telefonomat – eldöntöttem, hogy Tel-Gezerbe megyek. Távolság: 12 km. Örülök neki. Ha valami megcsúszna, visszafele a saját lábamon is haza tudok érni. Miért pénteken utazom? Roppant egyszerű: vasárnap–csütörtök munkanap, péntek–szombat pedig szabadnap. Autó nélkül az előbbi egy kicsit problémás, de sétálni akkor is lehet egy keveset.

A táskámba belepakolva a legfontosabbakat (víz!, élelem, és egy kis pénz, telefontöltő) már megyek is a buszhoz. Reggel 7 óra van, az egyetem alszik, csak az éber biztonsági őrökkel találkozom. Éles szem és kedves mosoly. Ismernek, jó utat kívánnak. Ha a hasonlatok világában folytatom tovább, úgy érzem, hogy olyan vagyok, mint egy nagy sasmadár. Szállhat, amerre szeretne. Nincs semmi olyan erő, ami visszatarthatna: se fészek, se kis utódok, se egy barátságos kutya, aki csóválná a farkát: megint merre mész és miért nem viszel magaddal – című, leírhatatlan kutyanézés, ami erősebb bármilyen üzenetnél.

Várom a 434-es buszt. Egy fekete ruhás vallásos ember üldögél mellettem, vélhetően ugyanarra a buszra vár, mint én. Türelem csökken itt is, ott is, mint az iható víz mennyisége a kezemben. Meleg van. Sokszor felteszem a kérdést, amikor olyan helyzeteket idézek elő, mint most. Miért nem viselkedek úgy, mint a többi külföldi gyerek, aki el se hagyja a kampuszt, csak ha nagyon muszáj: élelemért a közeli boltba, a nemzetközi diákok kedvenc tésztaéttermébe, vagy a helyi kocsmába.

Jön egy autó, kedvesen megkérdezik, hogy megyek-e velük, de egy hasonló udvarias „lo toda”-val megköszönöm nekik. A busz nem jön, az idő pedig telik. Fogom a telefonom, nézem a térképet, döntök, elindulok gyalog Tel-Gezerbe. Szép döntés, de mint minden döntésnek, hosszabb-rövidebb kihatásai ennek is voltak. Elindultam az út mellett, majd hirtelen egy új érzésem támadt, miért nem nézek be a közeli erdőbe, ami önmagában Izrael egyik csodája. Mikor elértem az erdőt, akkor láttam, hogy bizony a busz éppen most megy el, a vélt érkezéshez képest 15 perc késéssel. Sebaj. Ha egy döntés megszületik, abból kiugrani nem célszerű, menni kell tovább.

Az izraeli erdők csodálatosak. Nem sok élet van az aljnövényzetben ilyenkor, de mégis, egy erdő itt a homokos sivatagban mindig különleges egy élettér.

Elém tárul egy mikroszórófejjel öntözött terület, egy erdővel körülzárt szántón. Hirtelen az élet ezer jele tűnik fel a semmiből: boldog bogarak, akik tiszta vízhez juthatnak kis életük során, aminek a célján mindig elgondolkozom. Öntözés nélkül Izrael se lenne különb, mint a többi közel-keleti ország, ahol a homok, sivatag, szárazságtűrő növények, az endemikus fajok és az erre épülő minimális állatállomány él együtt, elég szegényes körülmények között. Ennek ellenére Izrael állatállománya erősen veszélyeztetett állatokból áll, amit határozottan védeni kell, de ez egy másik történet részét képezi.

Utam során belebotlok egy Bko’a nevű kis településbe. Ez a település is reprezentálja azt, hogy Izrael miért olyan, amilyen, és miért működik úgy, ahogy annak lennie kell. Barátságos emberek, nem létező falak azonos kultúrájú, identitású szomszédok között, egymáshoz átjáró műanyag motoros kis betyárok, akik nemrég kezdték el az életüket itt, a semmiből kinőtt kaktuszhegyek mellett. A csoport biztonságot ad. Egyedül nincs biztonság, ha összefogunk, akkor érhetünk el együtt, közösen sikereket.

Utam még korántsem ért véget, sőt átléptem abba a fázisba, amikor azon gondolkozom, hogy jó ötlet volt-e eljönni, és miért mindig a nehezebb utakba botlok bele. Magyarul, kezdek elfáradni. Nem is haladok, mert a telefonom fényképezője folyamatosan kattog.

Karmei Yosefbe elérve megjutalmazom magam egy jégkrémmel, hideg vízzel, 1 liter plusz víz elég lesz. Nem, nem. Ez Izraelben soha nem igaz, a megbecsült víz kétszeresét kell venni. Nincs visszatérő alkalom, mert az esetek 99%-ában nem lesz rá több lehetőség.

Egy vadon növő fügefa megállít negyedórára. Se kerítés, se egy szó, hogy nem szabad. A mézédes fügét eszem, hibát hibára halmozok megint. Édes, finom, hol a határ, ki tudja? Én nem. A füge ára a piacon nem tekinthető alacsonynak.

Az út nem úgy kanyarodik, ahogy kanyarodnia kellene, megint a rövidítésen jár az eszem, mi baj lehet belőle. Semmi, csak szúrós növények, amelyek emlékeztetnek, hogy letérni az útról nem minden esetben tanácsos. Visszafordulni nem akarok, makacsnak meg elég makacs vagyok, így ezen átkelve egy olajfás ligetbe érek. Ennél szebbet nem is lehetne alkotni.

Tel-Gezerbe jutva gyönyörű kilátás fogad. Körben a domboldalon, amerre a szem ellát, meseszép tájék. Termőterületek, messzebb erdők, kisebb dombok és a modern izraeli városok körös-körbe. Az ókori emberek valami hihetetlen érzékkel tudták megválasztani, merre kell felépíteni egy települést, várat, szent helyet. Így van ez itt is, Tel-Gezerben. Vajon ki dönthette el ennek a településnek a helyét? Vélhetően egy jó stratéga látta meg ebben azt a helyet, ami képes ezt a régiót, mint egy bástya uralni.

Izrael sorsa méltóságteljes, egyben rendkívül szomorú is. Idegen hadak jöttek-mentek. Tel-Gezerben volt egyiptomi, filiszteus, asszír, perzsa, szír, görög és zsidó. Biztos, ami biztos, mindenki egy kicsit pusztított, aztán épített. Fénykorát Salamon király korában élte, aki virágzó, erős várost épített itt fel. Tel-Gezer azonban, még ha romos is, áll.

Az elején egy kánaita kapuba botlunk, amit azért tekinthetünk különlegesnek, mert a torony 16 méter széles volt és 20 méter hosszú. Izraelben ez a legnagyobb tornyok egyike. A bejárat egy szűk fakapu volt, azután lehetett elérni az erődöt. Milyen érdekes, már akkor mekkora erőket mozgattak meg az itt élő népek a biztonságért, ami manapság is az időszerű témák egyike. Talán semmi nem változott, csak minden fejlődött, de az alapvető emberi érzések talán ugyanazok voltak, mint ma.

Tel-Gezer több okból is különleges: a mai napig áll a középső bronzkorból való 10 darab kőoszlop és medence a szentély területén, amelyek óriási méreteikkel (2,5-3 méter) az Ószövetségben említett „szent oszlopokhoz”-hoz hasonlítanak, héberül a maccébákhoz. Egyesek szerint a tíz oszlop Gezert és a kilenc szövetséges várost jelképezi. Szertartásokban volt szerepe, amit a Biblia is említ (Exodus 24:4-6). Délen helyezkedik el a Salamon-kapu. A feltárások tűz maradványait vélték felfedezni, ami igazolta is egyben a véres harcot az egyiptomi Shishak fáraóval, időszámításunk előtt 925-ben.

R. A. Stewart Macalister, ír származású régész a Brit Mandátum idején egy 7×11 cm méretű ősi héber kőtáblát fedezett fel itt. A naptár – az általános vélekedés szerint – a mezőgazdasági munkákat rögzíti, egy naptári évre vetítve, amelyek a következők:

  • két hónap betakarítás
  • két hónap vetés
  • két hónap kései ültetés
  • egy hónap lenkapálás
  • egy hónap árpabetakarítás
  • egy hónap betakarítás és mérés
  • egy hónap szőlőmetszés
  • egy hónap nyár (gyümölcs)

Jelenleg a kőtábla az Isztambuli Régészeti Múzeumban tekinthető meg. Tel-Gezer ma egy olyan emlékszelete Izraelnek, ami remélhetőleg mások számára is elérhető lesz, és egyben jó szívvel ajánlott autóval érkezőknek, a közeli pincészetek miatt is.

A fotók a szerző felvételei.

További írás Tel-Gezerről:

Kő kövön maradt