Nem tudom, hogy a kedves olvasó ismeri-e ezt a kifejezést. Ha nem, akkor sem dől össze a világ, tessék nyugodtan továbbolvasni ezt a pár sort, bár sietek előrebocsájtani, hogy a megfejtés nem fog kiderülni ebből a szösszenetből.

Szóval ott tartunk, hogy algoritmus, de a történet egy kicsit elébbről kezdődik. Úgy indult, hogy elhatároztuk a volt menyasszonyommal, aki immár nem is tudom hány esztendeje, de annyi bizonyos, hogy a negyvenen túl és az ötvenen innen életem párja, tehát elhatároztuk, hogy unokanézőbe Pestnek vesszük az irányt. Böngészni kezdtük a repülőtársaságok és más huncut vállalkozások ajánlatát, mígnem kikötöttünk a Wizzairnél. Ők adták a legkedvezőbb árat. Igaz, hogy a gépük zöldhajnalban indul, amelyhez innen vidékről – értsd: Haifa peremkerülete – még éppen csak hogy nem előző nap kell útra kelni, de hát ugye a pénz beszél, a kutya ugat, a karaván halad és a repülő nem vár.

Le is telepedtünk a számítógép mögé, és nem győztünk csodálkozni, hogy ez a Wizzair mennyi mindent kínál az utazni vágyóknak. Az, hogy elvisznek ából bébe, hát ugye ezt mindenki tudja, aki szárnyat ad vágyainknak. Ezek?! Csak ízelítőül néhányat az utazni vágyók elé tárt lehetőségek tárházából: ha akarom például, nem kell végigállnom a sort a beszálláskor, válthatok elsőbbségi kártyát vagy micsodát, amivel fensőbbségem tudatában kikerülhetem a mindig tolongó tömeget, s mint a kiválasztott csoport tagja, magam mögé utasíthatom a pór népet, úgy is mint a pórnépet. Hogy ez pluszpénzbe kerül? Vegye, akinek megéri a két perc fór.

De ez még semmi. Aki már ült a Wizzair járatainak bármelyikén, maga is megmondhatója, hogy az ülések egymásutániságát valójában nem emberméretű emberekre méretezték, mert az úgy egy méter hetven fölöttieknek akrobatamutatványra van szükségük, hogy mindkét lábukat bepréseljék a két sor közé. Ijedelemre azonban semmi ok, mert a Wizzair erre is kínál megoldást. Ha a repülni szándékozó kiváltja az utazhatsz kényelmesen is matricát – amelyért természetesen nemkülönben plusz költséget számítanak fel –, ott teheti le fenekét, ahol a lába is elfér.

Komolyan mondom, zseniális – és még nem is soroltam fel a teljes kínálatot, amellyel a jegyár fölötti pénzek beszedésével igyekszenek kopasztani a nagyérdeműt. Erre mondta az én öreg barátom, Kohn bácsi, hogy ügyes, nagyon ügyes…!

Na de hát nem olyan fából faragtak engem, hogy ilyesféle cselvetésekkel akár csak fél sékelt is leénekeljenek a bankkártyámról. Nem, azt már nem. Ha már a fapadosra veszek jegyet, akkor nem hagyom, hogy bepalizzanak a csaknem teljes árú jegyesek táborába, mert azért a pénzért akár más, kényelmesebb társaságok szolgáltatását is igénybe vehetném.

Tehát, mint olyan kuncsaft, akinek ugyan kevés a pénze, de elvei vannak (a padlás is tele, hogy mást ne mondjak!), maradtam az alapszolgáltatásnál, megrendeltem a két jegyet és az indulás előtti napon – hogy miért csak egy alig több mint szemhunyásnyi idővel lehet a boarding cardot kinyomtatni, nyilván annak is oka van, de hát ezt már nem firtatom – kiprinteltem az utazásra jogosultságomat igazoló papírt. Csak futólag pillantottam a lapokra: név stimmel, dátum stimmel, desztináció stimmel – ezt a desztinációt külön szeretem, olyan szakmai szaga van, olyan, mintha bennfentes lennék, valószínűleg a célállomást jelenti, de erre ne tessenek mérget venni –, egyszóval minden kész, mehetünk.

A meglepetés a fedélzeten ért. Kiderült, hogy az én helyjegyem a harminc valahányadik sorba szólt, életem értelme pedig a hetedikben foglalhatott helyet. Viszonylag hamar átláttam a helyzetet, és a körülményekhez egyáltalán nem illő türelemmel kérdeztem a légiutas-kísérő kisasszonyt, hogy minek tudjam be ezt a szétültetést? Egy időben rendeltük a jegyeket, egy kártyáról fizettünk, a névazonosság is szembeszökő és még sok minden más engedi sejtetni, hogy összetartozunk. Tán csak nem azért jelölték ki helyünket a lehető csaknem legmesszebbre, mert nem rendeltünk plusz szolgáltatást, nem kértünk az elsőbbségi beszállásból, a kényelmesebb helyekből sem stb. stb., azaz nem hagytuk magunkat megvágni? Ilyen alapon akár a szárnyak két szélére is jelölhették volna a helyünket.

A kisasszony összeráncolta a homlokát és szigorú tekintettel utasított rendre, mondván ne keltsem a hangulatot a Wizzair ellen. A megrendelt jegyekhez tartozó ülésszámot egy algoritmus rendezi, embernek abba beleszólása nincs.

Algoritmus…? Az mi? – tudakoltam bátortalanul.

Az algoritmus az, ami. Ami megmondja, hogy ki hova üljön – hangzott a válasz, és onnantól már nem is volt hajlandó velem foglalkozni, én pedig álltam bambán, s azon tűnődtem, hogy a hülyék országútja fenn az égben sem néptelen, íme hát eggyel megint többen vagyunk.

De hogy azért mégse legyek teljesen igazságtalan, feleségem szerint volt ennek az algoritmusnak jó oldala is. Kapott három szabad órát. Ő akkor még nem tudta, hogy visszafelé sem kell mellettem ülnie. Ha alaposabban utánagondolok, talán nem is olyan rossz dolog ez az algoritmus. Lehet, hogy mostantól mindig a Wizzairrel fogunk utazni..?

Ha rajtam múlik…