Még olyan csatornák is, melyek egy cseppet sem mondhatóak a magukat istenfélőnek nevező csoportok szócsövének, a hagyományok jegyében, műsoraikban kedves és igazán felvilágosult hangnemben igyekeznek nézőik kedvében járva, az ünnepi hangulatot fokozandó, beszélni a bocsánatkérésről.
Az ilyen emlékeztetések elgondolkodtatnak, és a gondolatok indulatokat keltenek bennem. A minap az ünnepre készülődés jegyében a Facebook felületén is felszólítottak – jó lehetőségként – a Jom Kipur jegyében való önvizsgálatra.
Miért is jó ez a nagy össznépi bocsánatkérés?
Micsoda abszurd elvárás, mely arra szólít fel, hogy évente egy alkalommal, kampányszerűen orvosoljuk lelkiismereti problémáinkat, megkeresve akár ellenségeinket is, azon egyértelműen önös indíttatásból, hogy biztosabban megkapjunk a feloldozást kozmikus szintű patrónusunktól? A tévedéseket eszerint nem kerülni kell, hanem a megadott dátumon, egyszer egy évben, kiügyeskedni elfelejtődésüket.
Nem túlzóan mohó gondolat-e, ha a gyarló oly nagy tisztaságkreditet követel magának, hogy nemcsak az általa is tudott tévedéseiért, de a nem tudatosultakért is bocsánatot akar? Nem felelőtlenség-e egy-egy ilyen jóváírás jegyében könnyedén, némi bocsánatkérésekért, majd egy napi étel-ital megvonásáért az újbóli feddhetetlenség tudatát ajándékozni a naiv hívőnek? Ja, hogy nem biztos a “chatima tova?” Mire jók ezek a kirakatcselekvések? Csak ma és most lenne fontos a jó lelkiismeretünk, és máskor szabad lenne a vásár? Hibáink orvoslata folyamatos cselekvést igényel, és nem szorítkozhat egy évente egy alkalommal megrendezett nagy kampányra, melynek során megkaphatjuk a jóváírást, mely tetteink következményeit van hivatva elhárítani, végleg eltávolítva a tévedést tárgyától, és elvont általánosságként lehetetlenné téve annak valódi feloldását.
És mit is jelent a bocsánatkérés? A legtöbb tévedésünk, mellyel embertársainkat megsértjük, sokkal mélyebb, minthogy azt holmi bocsánatkéréssel korrigálhatnánk. A bocsánatkérés csak a felület. Szavakkal szemben inkább tettekre lenne szükség, de ezen ünnepen, csak és főleg, a szavakon a hangsúly, a bocsánatkérésen, műsorokban, reklámokban, újságokban, az ünnep díszítéseként, hangulatkeltő elemként, mint hanukakor a fánk. Pedig mindannyian tudjuk, a nem szívbéli bocsánatkérés, még a szavak szintjén sem működik, pláne nem, ha azt előtte kiüresíti, hitelteleníti, egyfajta társadalmi elvárás, melyről mind a bocsánatkérő, mind a sértett tudja, hogy ünnepi formaság.
Mennyivel egyszerűbbnek is tűnik a világ azt feltételezve, hogy valaki állandóan szemléli tetteinket, méricskéli, számon tartja cselekedeteinket, és a folyamatos felvigyázás még olyan beneficiumokkal is jár, mint az individuum örök helye a nagy bébiszitter végtelen létezésében.
Jó lehet azt gondolni, hogy mintegy apánk és anyánk egy személyben, valaki ott ül a díszletek mögött, és mindig szeretve, simogatva, máskor korholva gondol és vigyáz ránk.
Volt, hogy én is megengedtem magamnak – alig kinőve a tinédzserkorból – ezt a felhőtlen érzést, és a világ képzetemben hirtelen meleg, befogadó öllé vált. A miért kérdése azonban, mely tudatosságomnak mindig is megbonthatatlan részét képezte, nem engedte túl soká e gondolati, érzelmi kalandot, és hamarosan ismét megfosztott e boldogságtól.
Nincs is kétségem afelől, hogy az az őrült változás, mely megkezdődött, és az ember köztudott alkalmazkodóképességét újabb, még nagyobb kihívás elé állítja, már most is sokakat fordít védekezésül a régi, biztosnak tűnő világértelmezések felé.
Mit is tehetnénk elkerülednő az össznépi amnéziát, nem feledni a felvilágosodás vívmányait, melyekért egyszer már úgy megszenvedtünk? Hogy védhetjük meg ezen eszmék következtében kialakult demokratikus értékeinket és magunkat, az egyre szélesedő retrográd társadalmi mozgalmakkal szemben?
A ráció és a tudomány forradalma arisztokratikus magasságokba távolodott hétköznapjainkból, és mintha, minket átlagembereket, magunkra hagytak volna. Nem maradtak velünk, csak a pillanatnyi zavart meglovagoló szélhámosok, akik igyekezetükben egymásra taposva vállalják, hogy lesznek apánk és hazánk, adnak államot, törvényt, hitet, betöltik a felfoghatatlansága okán kiüresedett teret.
Keresem a tekinteteket, azokét, akik még nem felejtették el a történelmet, hogy egyszer már megszereztük magunknak a ráció hatalmát. Azokat, akik, hasonlóan hozzám, nem kérik senki oltalmát, sem atyáskodó megbocsájtását, mert a hibáikat maguk akarják nap mint nap kijavítani. Mintha egyre kevesebben lennénk, és ezt különösen hangsúlyozottan érzem itt és most Izraelben, Jom Kipurkor…
Loading ...
Festőművész
