Még olyan csatornák is, melyek egy cseppet sem mondhatóak a magukat istenfélőnek nevező csoportok szócsövének, a hagyományok jegyében, műsoraikban kedves és igazán felvilágosult hangnemben igyekeznek nézőik kedvében járva, az ünnepi hangulatot fokozandó, beszélni a bocsánatkérésről.

Az ilyen emlékeztetések elgondolkodtatnak, és a gondolatok indulatokat keltenek bennem. A minap az ünnepre készülődés jegyében a Facebook felületén is felszólítottak – jó lehetőségként – a Jom Kipur jegyében való önvizsgálatra.

Miért is jó ez a nagy össznépi bocsánatkérés?

Micsoda abszurd elvárás, mely arra szólít fel, hogy évente egy alkalommal, kampányszerűen orvosoljuk lelkiismereti problémáinkat, megkeresve akár ellenségeinket is, azon egyértelműen önös indíttatásból, hogy biztosabban megkapjunk a feloldozást kozmikus szintű patrónusunktól? A tévedéseket eszerint nem kerülni kell, hanem a megadott dátumon, egyszer egy évben, kiügyeskedni elfelejtődésüket.

Nem túlzóan mohó gondolat-e, ha a gyarló oly nagy tisztaságkreditet követel magának, hogy nemcsak az általa is tudott tévedéseiért, de a nem tudatosultakért is bocsánatot akar? Nem felelőtlenség-e egy-egy ilyen jóváírás jegyében könnyedén, némi bocsánatkérésekért, majd egy napi étel-ital megvonásáért az újbóli feddhetetlenség tudatát ajándékozni a naiv hívőnek? Ja, hogy nem biztos a “chatima tova?” Mire jók ezek a kirakatcselekvések? Csak ma és most lenne fontos a jó lelkiismeretünk, és máskor szabad lenne a vásár? Hibáink orvoslata folyamatos cselekvést igényel, és nem szorítkozhat egy évente egy alkalommal megrendezett nagy kampányra, melynek során megkaphatjuk a jóváírást, mely tetteink következményeit van hivatva elhárítani, végleg eltávolítva a tévedést tárgyától, és elvont általánosságként lehetetlenné téve annak valódi feloldását.

És mit is jelent a bocsánatkérés? A legtöbb tévedésünk, mellyel embertársainkat megsértjük, sokkal mélyebb, minthogy azt holmi bocsánatkéréssel korrigálhatnánk. A bocsánatkérés csak a felület. Szavakkal szemben inkább tettekre lenne szükség, de ezen ünnepen, csak és főleg, a szavakon a hangsúly, a bocsánatkérésen, műsorokban, reklámokban, újságokban, az ünnep díszítéseként, hangulatkeltő elemként, mint hanukakor a fánk. Pedig mindannyian tudjuk, a nem szívbéli bocsánatkérés, még a szavak szintjén sem működik, pláne nem, ha azt előtte kiüresíti, hitelteleníti, egyfajta társadalmi elvárás, melyről mind a bocsánatkérő, mind a sértett tudja, hogy ünnepi formaság.  

Mennyivel egyszerűbbnek is tűnik a világ azt feltételezve, hogy valaki állandóan szemléli tetteinket, méricskéli, számon tartja cselekedeteinket, és a folyamatos felvigyázás még olyan beneficiumokkal is jár, mint az individuum örök helye a nagy bébiszitter végtelen létezésében.

Jó lehet azt gondolni, hogy mintegy apánk és anyánk egy személyben, valaki ott ül a díszletek mögött, és mindig szeretve, simogatva, máskor korholva gondol és vigyáz ránk.

Volt, hogy én is megengedtem magamnak – alig kinőve a tinédzserkorból – ezt a felhőtlen érzést, és a világ képzetemben hirtelen meleg, befogadó öllé vált. A miért kérdése azonban, mely tudatosságomnak mindig is megbonthatatlan részét képezte, nem engedte túl soká e gondolati, érzelmi kalandot, és hamarosan ismét megfosztott e boldogságtól.

Nincs is kétségem afelől, hogy az az őrült változás, mely megkezdődött, és az ember köztudott alkalmazkodóképességét újabb, még nagyobb kihívás elé állítja, már most is sokakat fordít védekezésül a régi, biztosnak tűnő világértelmezések felé.

Mit is tehetnénk elkerülednő az össznépi amnéziát, nem feledni a felvilágosodás vívmányait, melyekért egyszer már úgy megszenvedtünk? Hogy védhetjük meg ezen eszmék következtében kialakult demokratikus értékeinket és magunkat, az egyre szélesedő retrográd társadalmi mozgalmakkal szemben?

A ráció és a tudomány forradalma arisztokratikus magasságokba távolodott hétköznapjainkból, és mintha, minket átlagembereket, magunkra hagytak volna. Nem maradtak velünk, csak a pillanatnyi zavart meglovagoló szélhámosok, akik igyekezetükben egymásra taposva vállalják, hogy lesznek apánk és hazánk, adnak államot, törvényt, hitet, betöltik a felfoghatatlansága okán kiüresedett teret.

Keresem a tekinteteket, azokét, akik még nem felejtették el a történelmet, hogy egyszer már megszereztük magunknak a ráció hatalmát. Azokat, akik, hasonlóan hozzám, nem kérik senki oltalmát, sem atyáskodó megbocsájtását, mert a hibáikat maguk akarják nap mint nap kijavítani. Mintha egyre kevesebben lennénk, és ezt különösen hangsúlyozottan érzem itt és most Izraelben, Jom Kipurkor…

Te böjtölsz az idei Jom Kipuron?

Loading ... Loading ...

Festőművész