Csaknem két évtizede történt, az orosz (akkor még szovjet) peresztrojka kellős közepén. Illetve zajlott még valami igen fontos 1990-ben, de erről majd később. Az első csoportok között érkeztünk Izraelbe, a Bnei Akiva szervezte a Bár Micvó és Bát Micva táborokat. Én azon a nyáron mentem először Nyugatra. A mai napig bennem él, amikor landolt a gép, és lábunk a Szentföld (illetve a reptér) betonját érintette – valami egészen különleges érzés fogott el.
A 120 fős csoportban mi, öten az osztályból (ELTE Radnóti Gyakorló, a háború előtt még Zsidó Gimnázium) külön magot alkottunk. Háromhetes ajándék körutazásként bejártuk az országot. Nyitottak és befogadóak voltunk: valami másra. Állandó katonai kísérettel mehettünk mindenhova. Ami (talán már mostani szemmel nézve) valahogy természetesnek tűnt, pedig nem kellett volna, hogy az legyen.
Körutazásunk első és utolsó állomása a Siratófal volt. Jeruzsálem Óvárosában, egy kollégiumban töltöttük az első napokat, az utolsó napon pedig a jeruzsálemi főrabbi avatott minket nagylánnyá, a fiúkat pedig nagyfiúvá. A programban minden volt, ami vonzhatja a kamaszlelket: észak és dél, sivatag és tenger, néhol erdő, három éghajlat, három tenger. A Massada kihagyhatatlan hajnali mászása után iszappakolásos lebegés mélyen a tengerszint alatt. De emlékszem arra is, hogy a Negev-sivatagi túra után fél órát mindenki a busz mellett hason fekve töltött, mert az a hír jött, hogy egy terrorista mászkál a környéken. Mi persze mindezt kalandként éltük meg. A szülők kevésbé. Utólag hallottuk, hogy állítólag néhányan bementek a Szochnutba, és balhéztak, hogy azonnal hozzák vissza a gyerekeket, mert kitört az Öböl-háború. Mi persze mindebből semmit nem érzékeltünk.
Talán furcsa, de nem ezek hagyták bennem a legmélyebb nyomot, hanem az első szombattartás. Bnei Brakban láttunk életünkben először szőrmekalapos, kaftános hászid zsidókat. A kísérőink igyekeztek beavatni minket az ortodoxia szigorú, rejtelmes és merev szabályaiba, bár magamban már akkor is megkérdőjeleztem a világias szemléletünkkel, tudatunkkal felfoghatatlannak tűnő, bezárkózó mentalitást.
A kilencvenes években Tel-Aviv nagyon sokban különbözött a maitól. Szombatonként zárva voltak a boltok, autót szinte alig lehetett látni. De már akkor is világvárosnak számított, tehát az iránytaxi, a serut talán működött. Mai képével összehasonlítva, a Tayeleten és a Bauhaus házakon kívül nem sok minden emlékeztet az akkori Tel-Avivra.
A nagy kalandtúrán persze hatalmas barátságok is kialakultak. Velük később a Somerben, nyaranta Szarvason, péntek esténként a Rabbiképzőnél találkoztunk. Az őszi ünnepeken meg a Dohány utcai zsinagógában. Igaz, oda a Nagyival mentem Ros Hasanakor, miután visszatértem Izraelből. Én akkor utoljára, ő pedig, bár végig Pesten élt, a háború óta először tette oda be a lábát. 1990-ben nyílt Budapesten az első zsidó alapítványi iskola is. Indulásakor nem lehetett tudni, hogy vallásos vagy világi irányzatot fog követni, mindenesetre a lányoknak kötelező volt a hosszú szoknya, fiúknak a kipa.
Valahogy így kezdődött a zsidó reneszánsz Budapesten. Már nem kellett az iskolában titkolni, hogy zsidó felmenőim vannak. Persze ehhez egy kicsit buborék közegben kellett élni, és mindezt elősegítette a Radnóti szabad szellemisége.
Pár évvel később szedtem barackot a kibucban (az igazat megvallva inkább a fa tetején hűsöltem, és a munkaidő végén lemásztam, de már barackkal teli hassal), keltem hajnali 4-kor, hogy milliméteres műanyagdarabkákat vágjak a gyárban, ahol a kibucnyikok minden reggel kávéval és keksszel vártak. És ástam a sivatagi régésztáborban 40 fokos langymelegben, de harminc ásatási napom összes sikere egyetlen majomfogban realizálódott. (Őskori? ókori? jelenkori? Ki tudja…)
Volt egy megállapodásunk Apuval, ha megvan a diplomám, nem állok be a nejlonkosztümös állami apparátus kiégett aktagyártói közé, hanem a Tel-avivi Egyetemre jövök tanulni. 2000 augusztus eleje volt. Elkezdődött az ulpán, kibéreltem egy lakást két izraeli lánnyal. Esténként és hétvégenként pincérkedtem. Épp a piacon voltam, amikor csörgött a telefon: menjek haza, és nézzem élőben a háborút. Ariel Saron, az akkori miniszterelnök ellátogatott a Sziklamecsethez, én meg belecsöppentem a második intifádába.
Bár a második intifáda soha nem volt deklaráltan háború, mint ahogyan a második libanoni háború alkalmával sem volt hadüzenet. Pedig háború volt ez: északról, mint a tengerár, jöttek a rakéták, és az emberek hónapokig az óvóhelyen éltek.
Bevallom, kicsit megijedtem. Mégiscsak egy békés, közép-európai országból jöttem, ahol 1956 óta nem volt se háború, se forradalom. Csupán egy rendszerváltás. Még aznap felhívtam a követséget, hogy ha baj van, tudok-e repülőre ülni. Aztán mégis úgy döntöttem, maradok. Hiszen ez volt az álmom. Igaz, sok minden más lett az első utam óta. 2000-2001-ben az emberek ritkábban mentek az utcára, érezhető volt a félelem, az éttermek és szórakozóhelyek nem voltak olyan zsúfoltak, mint tíz évvel korábban. Vagy akár mostanában.
2001 volt az első olyan év, amikor éjszaka robbantottak egy szórakozóhelyen. A Delfinárium a második intifáda mind ez idáig legvéresebb terrorcselekményeinek emlékhelye. De idén májusban elkezdték annak is az újjáépítését.
Ha visszatekintek itteni életemre: minden nehézség, összetettség ellenére – talán a sokszínűsége miatt – Izraelben leltem meg az igazi szabadságot és a szerelmet. És mindig lenyűgöz a generációk összetartása is: fiatalok és idősek együtt táncolnak, sírnak, nevetnek, kiabálnak vagy tüntetnek az utcán.
17 évig vártam, hogy ezt meglépjem – és a kalandtúra lassan két éve tart. Bár néha számomra is hihetetlen és felfoghatatlan, de még mindig itt vagyok.
Megjelent az Új Kelet újság 2018. augusztusi számában.
