Csaknem két évtizede történt, az orosz (akkor még szovjet) peresztrojka kellős közepén. Illetve zajlott még valami igen fontos 1990-ben, de erről majd később. Az első csoportok között érkeztünk Izraelbe, a Bnei Akiva szervezte a Bár Micvó és Bát Micva táborokat. Én azon a nyáron mentem először Nyugatra. A mai napig bennem él, amikor landolt a gép, és lábunk a Szentföld (illetve a reptér) betonját érintette – valami egészen különleges érzés fogott el.
A 120 fős csoportban mi, öten az osztályból (ELTE Radnóti Gyakorló, a háború előtt még Zsidó Gimnázium) külön magot alkottunk. Háromhetes ajándék körutazásként bejártuk az országot. Nyitottak és befogadóak voltunk: valami másra. Állandó katonai kísérettel mehettünk mindenhova. Ami (talán már mostani szemmel nézve) valahogy természetesnek tűnt, pedig nem kellett volna, hogy az legyen.
Körutazásunk első és utolsó állomása a Siratófal volt. Jeruzsálem Óvárosában, egy kollégiumban töltöttük az első napokat, az utolsó napon pedig a jeruzsálemi főrabbi avatott minket nagylánnyá, a fiúkat pedig nagyfiúvá. A programban minden volt, ami vonzhatja a kamaszlelket: észak és dél, sivatag és tenger, néhol erdő, három éghajlat, három tenger. A Massada kihagyhatatlan hajnali mászása után iszappakolásos lebegés mélyen a tengerszint alatt. De emlékszem arra is, hogy a Negev-sivatagi túra után fél órát mindenki a busz mellett hason fekve töltött, mert az a hír jött, hogy egy terrorista mászkál a környéken. Mi persze mindezt kalandként éltük meg. A szülők kevésbé. Utólag hallottuk, hogy állítólag néhányan bementek a Szochnutba, és balhéztak, hogy azonnal hozzák vissza a gyerekeket, mert kitört az Öböl-háború. Mi persze mindebből semmit nem érzékeltünk.
Talán furcsa, de nem ezek hagyták bennem a legmélyebb nyomot, hanem az első szombattartás. Bnei Brakban láttunk életünkben először szőrmekalapos, kaftános hászid zsidókat. A kísérőink igyekeztek beavatni minket az ortodoxia szigorú, rejtelmes és merev szabályaiba, bár magamban már akkor is megkérdőjeleztem a világias szemléletünkkel, tudatunkkal felfoghatatlannak tűnő, bezárkózó mentalitást.
A kilencvenes években Tel-Aviv nagyon sokban különbözött a maitól. Szombatonként zárva voltak a boltok, autót szinte alig lehetett látni. De már akkor is világvárosnak számított, tehát az iránytaxi, a serut talán működött. Mai képével összehasonlítva, a Tayeleten és a Bauhaus házakon kívül nem sok minden emlékeztet az akkori Tel-Avivra.
A nagy kalandtúrán persze hatalmas barátságok is kialakultak. Velük később a Somerben, nyaranta Szarvason, péntek esténként a Rabbiképzőnél találkoztunk. Az őszi ünnepeken meg a Dohány utcai zsinagógában. Igaz, oda a Nagyival mentem Ros Hasanakor, miután visszatértem Izraelből. Én akkor utoljára, ő pedig, bár végig Pesten élt, a háború óta először tette oda be a lábát. 1990-ben nyílt Budapesten az első zsidó alapítványi iskola is. Indulásakor nem lehetett tudni, hogy vallásos vagy világi irányzatot fog követni, mindenesetre a lányoknak kötelező volt a hosszú szoknya, fiúknak a kipa.
Valahogy így kezdődött a zsidó reneszánsz Budapesten. Már nem kellett az iskolában titkolni, hogy zsidó felmenőim vannak. Persze ehhez egy kicsit buborék közegben kellett élni, és mindezt elősegítette a Radnóti szabad szellemisége.
Pár évvel később szedtem barackot a kibucban (az igazat megvallva inkább a fa tetején hűsöltem, és a munkaidő végén lemásztam, de már barackkal teli hassal), keltem hajnali 4-kor, hogy milliméteres műanyagdarabkákat vágjak a gyárban, ahol a kibucnyikok minden reggel kávéval és keksszel vártak. És ástam a sivatagi régésztáborban 40 fokos langymelegben, de harminc ásatási napom összes sikere egyetlen majomfogban realizálódott. (Őskori? ókori? jelenkori? Ki tudja…)
Volt egy megállapodásunk Apuval, ha megvan a diplomám, nem állok be a nejlonkosztümös állami apparátus kiégett aktagyártói közé, hanem a Tel-avivi Egyetemre jövök tanulni. 2000 augusztus eleje volt. Elkezdődött az ulpán, kibéreltem egy lakást két izraeli lánnyal. Esténként és hétvégenként pincérkedtem. Épp a piacon voltam, amikor csörgött a telefon: menjek haza, és nézzem élőben a háborút. Ariel Saron, az akkori miniszterelnök ellátogatott a Sziklamecsethez, én meg belecsöppentem a második intifádába.
Bár a második intifáda soha nem volt deklaráltan háború, mint ahogyan a második libanoni háború alkalmával sem volt hadüzenet. Pedig háború volt ez: északról, mint a tengerár, jöttek a rakéták, és az emberek hónapokig az óvóhelyen éltek.
Bevallom, kicsit megijedtem. Mégiscsak egy békés, közép-európai országból jöttem, ahol 1956 óta nem volt se háború, se forradalom. Csupán egy rendszerváltás. Még aznap felhívtam a követséget, hogy ha baj van, tudok-e repülőre ülni. Aztán mégis úgy döntöttem, maradok. Hiszen ez volt az álmom. Igaz, sok minden más lett az első utam óta. 2000-2001-ben az emberek ritkábban mentek az utcára, érezhető volt a félelem, az éttermek és szórakozóhelyek nem voltak olyan zsúfoltak, mint tíz évvel korábban. Vagy akár mostanában.
2001 volt az első olyan év, amikor éjszaka robbantottak egy szórakozóhelyen. A Delfinárium a második intifáda mind ez idáig legvéresebb terrorcselekményeinek emlékhelye. De idén májusban elkezdték annak is az újjáépítését.
Ha visszatekintek itteni életemre: minden nehézség, összetettség ellenére – talán a sokszínűsége miatt – Izraelben leltem meg az igazi szabadságot és a szerelmet. És mindig lenyűgöz a generációk összetartása is: fiatalok és idősek együtt táncolnak, sírnak, nevetnek, kiabálnak vagy tüntetnek az utcán.
17 évig vártam, hogy ezt meglépjem – és a kalandtúra lassan két éve tart. Bár néha számomra is hihetetlen és felfoghatatlan, de még mindig itt vagyok.
Megjelent az Új Kelet újság 2018. augusztusi számában.
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.
