Kinyitom az ajtót a gyerek lábára, lehúzza a nagylábujjáról a glazúrt, harmadjára az elmúlt két nap során, a körömágya lassan megtelik vérrel, ő meg persze üvölt. Csakúgy, ahogy a kéthónapos, aki viszont minden ok nélkül bőg – az újszülöttek örök bölcsességével, kitartóan. Apám, aki Magyarországról jött, hogy ledolgozza az éves nagypapaságot, intenzíven, három nyári hét alatt, otthagyja a tűzon a gerslit, hogy rázza egy kicsit a kisebbet, míg én vérzést és sírást csillapítok érett két és fél évesünknél. A gersli lassan odakozmál.
Nyár van.
A sarki parkot végre megnyitották – háromhónapos (értsd: féléves) felújítás után. Minden egyes napért vérünkkel, életünkkel fizettünk mi, helyi szülők, miközben a munkások újabb árkokat ástak és falakat romboltak le. A végén, amikor a játszótér nagyja már állt, és naponta érkezett az álhír, hogy be lehet menni, renitens anyukák és apukák lebontották a palánkot, és bemásztak a gyerekeikkel.
Már nem lehetett tovább bírni a júniust, és mindenki előre érezte a bőrén, a belső szerveiben, az agyában az ovi nélküli július-augusztus zsibbasztó elkeseredettségét, amikor odakint negyven fok van és 85 százalékos páratartalom, odabent meg a gyerekek vagy diznit néznek, vagy a csillárról lógnak. Az előbbi szörnyű, mert leállítja a gyerek agyfejlődését, az utóbbi meg mert a lakás, meg a szülő idegei lassan amortizálódnak – majd megszűnnek funkcionálni.
Augusztus közepére az ember már meg sem szólal, amikor részletgazdag zsírkrétás alkotás készül a fehér falra. Kreatív legalább – motyogják maguk elé az idejekorán leépült anyukák-apukák. Meg láttak is nemrég a féjszen valami diy videót, ahogy anyuka félkézzel eltávolítja az effajta alkotást, csupán egy gyufa és egy száraz serclivég segítségével. Vagy valami ilyesmi. Majd megkeresik.
A fehérbor pedig végülis ugyanolyan ha az ember üvegpohárból issza, sajtvacsorával, mint ikeás műanyagpohárból délelőtt tíz körül.
