Magyarnak születtem a budapesti zsidókórházban. Aztán lettem zsidó magyar, magyar zsidó, magyar izraeli, izraeli magyar. Az identitás mindig nehéz kérdés, főleg xenofób környezetben, ahol a társadalom egy része fontosnak tartja, hogy megállapítsa helyetted az identitásod, és elvárják, hogy színt vallj. És sokszor épp ez a xenofób környezet az, ami rákényszerít arra, hogy más legyél, hogy fontos legyen megélni a másságodat. Engem is ez tett zsidóvá, és nem a zsidó felmenőim, nem a holokauszt tragédiája, vagy rabbi őseim.
Pedig igazából nem akarnék én választani egyik vagy másik identitás között. Nagyon jól megfér bennem az összes együtt anélkül, hogy egyáltalán eszembe jusson gondolkozni a választáson. Miért ne lehetnék egyszerre mind? Miért érzem úgy, hogy rákényszerítenek arra, hogy foglalkoznom kelljen az identitásommal, hogy választ kelljen adnom bárkinek?
Körülmetélés?
A Szabolcs utcában születtem 1973-ban. Magyarnak születtem, szüleimtől nem is hallottam a zsidóságunkról addig, míg nem volt muszáj. Ekkor viszont kiderült, hogy igazából zsidónak születtem, hisz már a kórházválasztás sem volt véletlen, majd a születésemet követő dilemma a körülmetélésemről, melyre végül csak 18 éves koromban került sor. Zsidó gyermekorvosom segítségével tehát világra jöttem a zsidókórházban, majd hazavittek, és a következő években többet szó sem esett a zsidóságomról, boldogan éltem magyar életem. És persze a két dolog, a zsidóság és a magyarság remekül elvolt bennem egyszerre.
Először kilencéves koromban szembesültem azzal, hogy zsidó vagyok, bár akkor nem igazán tudtam ezzel az információval mit kezdeni. Leginkább csak azt tudtam, hogy nem keresztény vagyok. Az egészre úgy derült fény, hogy az osztályomban divattá vált, hogy keresztet hordanak a nyakukban a gyerekek, és én is akartam egy ilyet. Nem jelentett számomra semmit, csak divatot. Mikor előálltam a kéréssel, anyám szemei kissé elkerekedtek – és szüleim megértették, hogy eljött az idő egy családi beszélgetésre. Innentől kezdve tudtam, hogy zsidók vagyunk, de ezzel semmilyen formában nem foglalkoztam.
Az újjászületés
Zsidóságom tizenkét éves koromban született újjá, mikor rádöbbentem, hogy mit is jelent Magyarországon zsidónak lenni: semmi jót. Innen kezdődött a soha véget nem érőnek tűnő küzdelem magyarságért, otthonért, identitásért, elfogadottságért, megtűrésért. És a büszkeségért, amit a mai napig nehezen határozok meg – leginkább elutasítom minden formáját, még akkor is, mikor épp átélem.
A második emeleten két, velem nagyjából egykorú fiú lakott, Andás és Laci – ha jól emlékszem a nevükre. Sokat játszottunk annak ellenére, hogy szüleink érezhetően nem igazán kedvelték egymást. Nem voltuk mi sem barátok, de mivel csak hárman voltunk gyerekek a házban, így megtaláltuk a közös hangot, hogy játszani tudjunk. Általában náluk voltunk, mert nem kedvelték a gyönyörű vizslánkat.
Azon a napon is lementem hozzájuk, beléptem a szobájukba – és ez volt az a pillanat, mikor igazából zsidó lettem: a gúnyos mosoly, mely megvetést tükrözött, megértette velem, hogy többet nem létezhetek csak úgy, egyszerűen. Valamilyennek lennem kellett.
Leginkább magyar akartam lenni,
hisz magyarságom, identitásom nem is volt kérdés számomra. De a pillanat megértette velem, hogy ez többet nem ilyen egyszerű, nem lehetek csak úgy magyar. Tizenkét évesen ezek a kérdések mint valami megfejthetetlen képlet zúgtak a fejemben.
„Mi a baj?” – kérdeztem, mikor beléptem hozzájuk és megláttam arcukon a leleplezés édes érzésének ragyogását és a megvető, szúrós tekintet ridegségét. „Semmi” – jött a válasz, némi hihihi és hahaha társaságában. „Na de mégis? Látom, hogy valami nincs rendben.” Éreztem, hogy valami velem nem stimmel, gyorsan végignéztem magamon: nem ettem le a ruhámat, nincs rajtam felemás zokni, nem száradt fogkrém az arcomra. „Csináltam valamit, mondtam valamit? Valami rajtam?” – kérdeztem, miközben ismét végignéztem magamon. De a hihihin és hahahán kívül nem jött válasz. Azt hiszem,
nekik sem volt könnyű, először láttak zsidót, zsidó mivoltában.
Nem tudták, mit kezdjenek a helyzettel. Ott állt előttük egy ilyen izé és … és akkor most mi van.
Eltelt egy pár értetlen másodperc, fürkésztük egymás tekintetét és próbáltunk megbirkózni a váratlan helyzettel.
„Nem, nem mondtál semmi rosszat és nem csináltál semmi rosszat” – nyögték ki. „De…. csak… szóval, valami nem jó.” „Velem nem jó?” „Veled.” „De mi?” András odabökött a fejével a könyvespolcra. Gyorsan végigpásztáztam a könyveket, és megakadt a tekintetem az első könyv fedőlapján. Valami vidéki kisváros, vagy falu, házak, és néhány idős ember kipával a fején. Ledöbbenve néztem rájuk:
„Az a bajotok, hogy zsidó vagyok?” „Az.”
„De mi azzal a baj?” „Az nem jó.” „Mi nem jó?” „A zsidó.”
És ekkor, ebben a magasztos pillanatban megszülettem én, a zsidó. Persze előtte is zsidó voltam, sőt, ekkor már évek óta tisztában voltam vele, de eddig a pillanatig nem jelentett ez semmit számomra.
Felmentem a szobámba, leültem az ágyra, végignéztem a falon, ahol magyar zászló és Magyarország-térkép lógott, és próbáltam megemészteni az előző negyedóra eseményeit. Ott ültem az ágyamon és nagyon üresnek éreztem magam. Dühös voltam. Dühös magamra, a szüleimre, a sorsra és a világra: Miért kell nekem zsidónak lennem? És miért kell a világnak így nézni a zsidókra? Én magyar vagyok, akkor miért kell zsidónak is lenni? Különben sem vagyunk vallásosak, akkor meg nem mindegy?
Kinek drukkolsz a Magyarország–Izrael mérkőzésen?
Innentől kezdve a zsidóságom egyre fontosabb szerepet játszott az életemben. Az érzékszerveim folyamatos készenlétben álltak, hogy vészjelzést adjanak minden zsidósággal kapcsolatos dolog láttán, hallatán. Hirtelen fontos lett, hogy ki zsidó a környezetemben, jelentőséggel bírt minden zsidósággal kapcsolatos hír. Egyre többet tudtam meg a zsidóságról és főleg a 20. század eseményeiről. Érzékeny lettem a zsidózásra, de ez eleinte kevésbé volt zavaró; a 80-as évek közepén általános iskolásként viszonylag kevés ilyet tapasztaltam.
Otthon is egyre több szó esett a zsidóságról, zsidóságunkról. Egyre többet tudtam meg a család múltjáról, áldozatokról, gettóról, munkatáborról, izraeli rokonokról. Apám próbált sokat mesélni, anyám próbált minél kevesebbet. Ebben az időben még remekül megfért egymással a zsidóságom és a magyarságom.
A 90-es rendszerváltás 17 évesen ért, és 89-től nagy lendülettel vetettem bele magam a politikába. Nagyszerű érzés volt megélni a változást, a szabadságot, a demokratizálódást, a liberális demokrácia nyújtotta felvilágosult, szabadelvű légkört. Az országgal együtt a zsidó szervezetek is fellélegeztek, és újult erővel dolgoztak azon, hogy összefogják a zsidó fiatalságot. Gombamód nőttek újra a korábban betiltott zsidó szervezetek, egymás után nyitották meg újra kapuikat a zsinagógák. Izraeli táncházban és zsidó ifjúsági szervezetben végre megtalálhattam azt a közösséget, ahol a zsidóságom az összetartó kapocs és nem a kellemetlen, takargatni való folt a pedigrémen.
A szabadság persze elhozta a demokrácia, a liberalizmus és a felvilágosodás ellenségeinek szabadságát is. Így találkoztam egyre többet horogkeresztekkel, zsidózással és az antiszemitizmus egyéb formáival.
A zsidóságom hirtelen központi szerepet kapott életemben: a zsidó szervezetekben tárt karokkal fogadtak és fantasztikus érzés volt megélni az összetartozás erőt és boldogságot adó élményét. Ezzel párhuzamosan a zsidó kereteken kívül egyre többször kellett számot adnom zsidóságomról, és mások zsidóságáról.
Felelősnek kellett lennem Rákosiért, Tiszaeszlárért és Jézus megfeszítéséért.
Pusztán zsidóságom elegendő volt ahhoz, hogy választ kelljen adnom olyan kérdésekre, melyekhez semmi közöm. Hiába voltam minden sejtemben magyar, egyre többször kellett megharcolnom azért, hogy mások szemében is magyar lehessek. Már nem az számított, hogy Magyarországon születtem, magyar az anyanyelvem, magyar kultúrán nevelkedtem, Budapest a hazám. Magyarságom már nem volt egyértelmű: nyilatkoznom kellett, hogy zsidó magyar vagy magyar zsidó vagyok-e, és hogy kinek drukkolok a Magyarország–Izrael mérkőzésen.
Először dühített és felháborított ez a számonkérés. Büszke magyar fiatal voltam a rendszerváltás hajnalán, büszkén hordtam a kokárdát, és külföldön járva örömmel szóltam, hogy én is magyar vagyok, ha magyar szót hallottam. Harcoltam azért, hogy magyar lehessek, vitatkoztam, érveltem, bosszankodtam. Aztán idővel meg kellett értenem, hogy ez teljesen felesleges, és hogy
zsidóként sose lehetek csak úgy egyszerűen magyar.
Izraelivé válok
Hosszú évekbe telt, és már rég Izraelben éltem, mikor el tudtam engedni a magyarság igényét. Eljött a pillanat, mikor rádöbbentem, hogy nekem egyáltalán nem kell magyarnak lennem, ha a magyar társadalom nem akarja, hogy az legyek. Elegem lett abból, hogy harcolnom kell, vagy magyarázkodnom, ha számomra idegen emberek felhatalmazva érzik magukat, hogy megkérdőjelezzék identitásomat, hovatartozásomat, magyarságomat.
1992-ben alijáztam, és meglepő módon azonnal és megkérdőjelezhetetlenül magyar lettem. Izraelben. Izraelben mindenki számon tartja, hogy honnan származik, vagy szülei honnan jöttek, illetve mások tartják számon róla. E számontartás részben pejoratív, és része a keleti–askenáz kultúrharcnak, máskor csak egyszerű megjegyzés, ami mögött nincs semmi. Ha magyar vagy, akkor tudsz palacsintát sütni, olyan az akcentusod, mint Kishonnak és Budapesten születtél. Ahogy Magyarországon egyre kevésbé érezhettem magam magyarnak, úgy egyre jobban zavart, hogy Izraelben magyarnak kell lennem, még akkor is, ha ez Izraelben nem jelentett semmilyen negatívumot.
Lassan eljutottam odáig, hogy magam sem tudtam, mit mondjak, ha származásomról kérdeznek: zsidó; magyar; magyar zsidó; zsidó magyar; magyar izraeli; izraeli magyar?
Ahogy teltek izraeli éveim, a zsidó többség részeként
egyre kevésbé volt fontos a zsidóságom.
Amolyan alapvetés, mint Magyarországon katolikusnak lenni: ha nem gyakorlod vallásod, igazából nem számít és sem te, sem környezeted nem foglalkozik ezzel. Ennek eredményeképp egyre inkább izraelivé váltam, és most nem kell számot adnom senkinek, hogy miért Magyarországon születtem, nem kell számot adnom Szálasi miatt, csak mert ő is magyar volt, és nem kell büszkének lennem Herzlre csak mert ő is magyar volt, elég csak bólogatnom a gulás/gombóc/palacsintát hallva.
Sokszor dühös vagyok a sorsa, mert zsidónak születtem. Talán egyszerűbb lenne az életem, ha kereszténynek születek. Megspóroltam volna a sok konfliktust, melyet tőlem teljesen független események vagy emberek miatti magyarázkodási kényszer okozott.
Egyszerűbb nem zsidónak lenni.
De zsidó vagyok és a zsidóságomat épp a xenofóbia, az antiszemitizmus, a gyűlölet formálta és tette jelentőssé.
És mindezektől függetlenül magyar vagyok, mert magyarnak születtem, zsidó vagyok, mert zsidónak születtem, de leginkább ember vagyok, mert embernek születtem.
Újságíró
