– Meg fog fázni az a gyerek, így sapka nélkül – szól rám egy idősödő úr az utcán, a napsütéses 15 fokban. Izrael.

Két nappal később, amikor viszont tényleg zuhog, a helyi barátnők meghívnak fagyizni. Az még csak hagyján, mi felnőttek lehetünk néha kicsit bohók és botorak – de a gyerekekkel együtt, délután. “Úgyis esik, inkább menjünk el fagyizni a plázába” – én pedig megrökönyödve utasítom el a meghívást, utána pedig a Kincskereső kisködmön releváns, minden magyar gyereket néplelkileg traumatizáló, torokgyíkos részéről fantáziálok. (Az ismerős gyerekek nem lettek a kór áldozatai, jegyzem meg.)

Megint esik, szemerkél. Az utolsó esők egyike – kellemes, langyos. Anyós hív – hol vagyunk, mit csinálunk. Sétálunk a bolt felé – mondom. Csend. Ott nem esik? – szól a kérdés, csak úgy sistereg a feszültségtől a vonal. De, esik. Illetve csepereg. Nagyon kellemes, milyen jó, hogy ilyenkor még esik – csicsergem. Csend. Nem féltem azt a kisgyereket? – ez már egyenesen szemrehányó, mintha a hóviharba toltam volna ki a szegény kis árvát, fürdőnadrágban. Nincs cukorból – bököm ki héberül, majd lerakjuk a telefont, és megint kicsit jobban utáljuk egymást.

Ha engem kérdeznek, akkor ha valamikor, akkor nyáron elkelne egy bundás sapka minden gyerekre, akit ki-behurcolnak a szülei az alsóhangon negyven fokos utcáról a mínusz ötfokos boltba/rendelőbe/postára (ésatöbbi), napjában többször, újszülöttektől az óvodásokig. Ez még semmi, de úgy tűnik, hogy a beste kölkeinek valami extrém génmutációnak köszönhetően meg sem kottyannak a klimatikus végletek, és velem szemben – akire legkésőbb június közepéig lesújt a homloküreg – ők vidáman és egészségesen vészelik át a nyarat egészen a december környékén elkezdődő légkondis fűtés időszakáig, amely – ismét – csak a szegény, gyenge újbevándorlót veri le a lábáról. Nem a mi friss kis szabréinkat.

Chucpa ez, én mondom.

Újságíró