Az ellentmondásos nevű szervezetet azért hívják így, mert valóban egykori izraeli katonák és a palesztin függetlenségért erőszakos módszerekkel küzdők (avagy kevésbé szépen: ex-terroristák) alapították 2004-ben. Ahogy a róluk készült, és ma már a Netflixen mindenki számára elérhető Disturbing the Peace című dokumentumfilmből kiderül, ez elég szürreális vállalkozás volt, és nem kevés vakhitet és bizalmat igényelt mindkét fél részéről.
Mindenekelőtt persze szükség volt arra, hogy egy maréknyi ember, az akkor épp épülőben lévő biztonsági fal két oldalán, egymástól függetlenül úgy döntsön, hogy az erőszak nem megfelelő eszköz a konfliktus megoldására. Néhány palesztin kereste először a kapcsolatot azokkal az izraeli csoportokkal, amelyek tagjai tartalékosként nyíltan megtagadták a ciszjordániai területeken végzendő akciókat. A cél egy másfajta, új út közös keresése és megtalálása volt.
A folyamat nagyon lassan indult. Avner, az egyik alapító tag mostani visszaemlékezése szerint egy-másfél évig csak találkoztak és beszélgettek, a szervezet megalapítása nagyon lassan merült fel. Könnyű dolguk ezek után sem volt, mert bár a kezdeti bizalmatlanságon már túlléptek, de hatalmas feladat összehozni két nagyon különböző kultúrát, gondolkodásmódot. Például egy idő után világossá vált, hogy szükségük van koordinátorra, vezetőre. De ha csak egy lenne, akkor a mérleg nyelve valamelyik oldalra billen. Így, bár pénzük az elején szinte semmi nem volt, mégis úgy döntöttek, hogy minden pozícióban lesz egy palesztin és egy izraeli, még ha önkéntesen vagy minimális fizetésért dolgoznak is.
A kezdetek óta már sok víz folyt le a Jordánon, az akkori gyerekek ma katonaként szolgálnak. Béke viszont láthatóan nincs, és nem is sejthető, hogy mikor lesz, és milyen formában. Azonban a viszonylag kicsi szervezet – nagyjából 50-100 között mozog az állandó önkéntesek, aktivisták száma, fizetést egy tucatnyi ember kap, persze senkinek sem ez a főállás, és mindenki szabadúszó – elég sok mindent letett az asztalra. A leglátványosabb kezdeményezés a Gyászoló családok fórumával együtt immár 13. alkalommal megszervezett izraeli–palesztin Megemlékezés nap. Idén több mint hatezer ember vett részt rajta – Liebermann tiltakozásának köszönhetően az esemény hatalmas sajtónyilvánosságot kapott –, ugyanakkor csupán elenyésző számú palesztin kapott belépési engedélyt.
Ennél fontosabb azonban az a tájékoztató, véleményformáló munka, amit a szervezet önkéntesei a katonaság előtt álló fiatalok körében végeznek. Immár több ezer, a mechina (katonaság előtti előkészítő év) programban részt vevő fiatal találkozott a szervezet egy-egy izraeli és palesztin tagjával. Ők mondják el nekik, hogyan választották a béke útját. Sok előkészítőst ismerkedő túrára visznek el a ciszjordániai településekre, hogy mielőtt harci egységekben, ellenséges katonai erőként lépnének ezekre a területekre, megismerjék emberi arcát is az itt élőknek. Nem utolsó sorban pedig klasszikus erőszakmentes politikai akciókban is részt vesznek; a legaktuálisabb most a Holt-tenger felé vezető úton fekvő, apró beduin település, Han-el-Achmar lerombolása elleni kiállás. Ennek keretében az aktivisták egész szukot alatt ott éjszakáztak a faluban, részt vettek több tüntetésen, és igyekeznek felkelteni a nemzetközi média figyelmét – úgy tűnik, sikerrel, mert a hír eljutott Angela Merkelhez is.
Eddig a nyilvános történet, és most következzen egy kis személyes kiegészítés. Több mint két éve kerültem kapcsolatba az egyik alapító taggal, Sulimannal, nem sokkal azután, hogy Jeruzsálembe költöztem. Ezek után láttam a filmet, és részt vettem egy Hebron körüli túrán is. Összességében szimpatizáltam a céljaikkal, de nem merült fel bennem, hogy nagyobb szerepet vállaljak a tevékenységükben. Egészen addig, amíg múlt nyáron ismét – immár negyedik alkalommal két év alatt – munkát kerestem, ők pedig éppen projektmenedzsert. Tehát nem jellemző módon, munkatársként csatlakoztam a szervezethez, és csak ezt követően váltam valamennyire aktív önkéntessé is, már ahogy az ilyen civil szervezeteknél ez elkerülhetetlen. Most már odáig jutottam, hogy egy utólagos narratívát is alkottam az Izraelben eltöltött, most már majdnem hat évemről, és a konfliktushoz való viszonyomról.
A történetet – ha minden jól alakul – hamarosan meghallgathatjátok az angolul Combatants for Peace nevű szervezet Facebook-oldalán is. A felkérés anyanyelvű elbeszélésre vonatkozott, de mivel nem akartam magamnak plusz munkát a fordítással, és fontos volt nekem, hogy a nézők érezzék, hogy én ide (is) tartozom (vagyis nem kívülállóként beszélek), végül a hébert választottam.
A tematikus számnak köszönhetően most itt a lehetőség a történet magyar változatára is, íme: amikor hivatalosan alijáztam, még nem gondoltam túl komolyan a dolgot, és úgy véltem, a konfliktus nem az én ügyem, és jogom sincs, hogy kvázi turistaként véleményt formáljak egy ilyen bonyolult ügyben. Ám az addig megszerzett történelmi tudásomat kiegészítettem sok ember személyes történetével, itt voltam a legutóbbi gázai háború, a Tzuk Eitan alatt, láttam az aggódó anyákat, akiknek az általam is ismert gyermekei a határon szolgáltak, kerestem a szavakat, amikor látogatóba hazajöttek a kibucba, és akkor is, amikor az egyik önkéntes ikertestvére meghalt. De még mindig úgy éreztem, hogy ez nem az én ügyem. Fizikailag is messze voltam, lent délen, ahol egész nyáron egyetlen riasztást sem kaptunk.
Aztán az élet úgy hozta, hogy Jeruzsálembe költöztem, ahol már minden nap szembejönnek a különbségek, az elnyomás, a fal, meg az együttélés sokszor meglepő, szép és abszurd hétköznapi eseményei. Tovább tanultam és tanulmányoztam a történetet, hallgattam az embereket, immár palesztinokat is.
A fordulópont az ulpán volt, ahol többségében francia és amerikai új bevándorlókkal tanultam együtt. Mindenki elég jól beszélt már héberül, ezért semmi nem akadályozott meg minket a politikai témák mélyebb tárgyalásában. A központi ideológiai nevelésen túl (ami nem lepett meg túlságosan), megdöbbentett, hogy senki nem volt az én álláspontomon. Mindenki úgy gondolta, hogy új bevándorlóként nekünk teljes jogunk van itt élni, tárt karokkal vár minket ez az ország, és csak minket. Az arabok pedig keressenek maguknak másik hazát, nem érdekes, hogy nekik is ez az otthonuk. Hallgattam őket, ameddig bírtam, néha meg elmondtam, mit gondolok, bár tudtam, hogy meggyőzni nem fogok senkit.
Amikor pedig biztossá vált, hogy maradok, úgy döntöttem: muszáj állást foglalnom. Már izraeli vagyok és nem turista… Azt gondolom, hogy új bevándorlóként hálásnak kell lennem/lennünk, hogy ez az ország befogad minket. Ugyanakkor erkölcsi kötelességünk, hogy mi is segítő kezet nyújtsunk a velünk együtt itt élőknek, legyenek bármilyen vallásúak vagy nemzetiségűek. Meggyőződésem, hogy a Combatants for Peace nagyon hitelesen képviseli az álláspontomat – és nagyon örülök, hogy a sors hozzájuk vezetett.
Megjelent az Új Kelet újság 2018. októberi számában.
Pedagógus – Corvinus University of Budapest, Társadalomelméleti Kollégium egykori tanulója
