Néhány napja a katonai rádióban hallottam egy interjút Cahi Hanegbi kabinetminiszterrel, és nem hittem a fülemnek. „A Hamasznak meg volt az oka a bosszúra. De ez a bosszú enyhe volt, hisz nem Tel-Avivra vagy a Ben-Gurion repülőtérre lőttek. Csak a déli országrészt támadták, és ezzel le is zárták az ügyet”.
Hihetetlen!
Gyakorlatilag azt mondta a déli lakosoknak, hogy amíg csak őket lövik, senki nem fog tenni semmit az ügyben. Minden marad a régiben. Semmi remény bármiféle változásra.
És ez nem nyelvbotlás volt. Hanegbi pontosan azt mondta, amit a kormány végrehajt. Amiről a zárt ajtók mögött beszélnek. Csupán ő volt az egyedüli, aki ezt a nyilvánosság előtt is vállalta.
Őrület!
Ha eddig a periféria lakói nem voltak tisztában azzal, hogy a jelenlegi vezetők körében ők kevesebbet érnek a központ lakosainál, akkor ennek most a legnyilvánvalóbb bizonyítékát kapták a képükbe.
A kérdés az, vajon a nyáj megérti-e végre-valahára, hogy ez a szánalmas és korrupt kormány teljesen tönkrement, ezért le kell váltani.
Az a gyanúm, hogy mindezek ellenére ismét Netanjahut fogják megválasztani. Kik? Természetesen a periféria lakói… A szavazófülkékben eszükbe jut majd, hogy nagyszüleik hogyan szavaztak, és az utolsó pillanatban valahogy a Likud cédulái felé fog lendülni a kezük.
Nem hiszem, hogy háborút kellett volna indítanunk, mert bár M. tisztet megölték a sikertelen kommandós akcióban, és azt követően Askelonban egy palesztin dolgozó meghalt a Hamász rakétatüzétől, de a gázai oldalon nagyságrendekkel nagyobb az áldozatok száma. Ott az év eleje óta 250 ember halt meg a konfliktus miatt, szemben az Izraeli oldal három áldozatával.
A hadsereg és a biztonsági erők vezetői elutasították a lemondó védelmi miniszter, Avigdor Liberman álláspontját, miszerint kénytelenek vagyunk „alternatíva nélküli háborút” kezdenünk. Szerintük e logika alapján az elmúlt 70 évben kéthetenként kiterjedt hadműveletet kellett volna indítanunk. Vegyünk mély lélegzetet és gondolkodjunk kicsit, mielőtt ostoba cselekedetekre ragadtatnánk magunkat. A háború csak a legvégső megoldás lehet, az összes többi alternatíva alapos vizsgálata után.
Ariel Sharon – akinek a jelenlegi vezérkari főnök, Eizenkot volt a katonai titkára – 2002-ben akkor indította el a Homat Magen nevű nagyszabású katonai akciót Ciszjordániában, miután egy hónap alatt több mint 130 halálos áldozata volt az öngyilkos palesztin terroristák akcióinak.
Nem gondolom, hogy feltétlenül sok izraeli halottnak kell lennie, mielőtt háborút indítanánk, de két dologban biztos vagyok: egyrészt nem viszonyulhatunk a periféria lakosaihoz máshogy, mint a központban élőkhöz, másrészt ha a jelenlegi vezetésnek halvány lila gőze nincs a gázai helyzet hosszútávú kezelésére, a kormánynak mennie kell. Hisz Bibi kilenc évnyi hatalma alatt semmit nem tett az Izrael és a Gázai övezet közötti viszony megváltoztatására (nem is titkolja, hogy nem hisz ebben), ezzel szemben két olyan sikertelen és értelmetlen háborúba vezette az országot az övezetben, amelynek sok izraeli és még több palesztin áldozata és sérültje volt, többségük ártatlan, beleértve több száz nőt és gyereket. Mindeközben folyamatosan gyengül az izraeli elrettentő erő, és a Hamasz csak erősödik.
Olyan vezető kell az ország élére, aki nem másodosztályú emberekként kezeli a periféria lakosait, másrészt van elképzelése a Gázai övezettel való konfliktus megoldására, vagy legalább hosszútávú kezelésére.
Mert ha Izrael el is hagyta Gázát, Gáza sosem fogja elhagyni Izraelt.
Újságíró
