Titkos fegyverraktár a raktár alatt - fotó: a szerző

Egy tökéletes napot ajánlok kedves olvasóinknak: ismerkedjenek Galilea ujjával (אצבע הגליל) fönn északon, a libanoni határ mellett. Egyszerre a természettel, a történelemmel, és kicsit az ott élők gondolkodásával is. Első túránkon a természeten és az embereken lesz a hangsúly, de ha kitartanak, akkor jövő héten már régészkedünk is egy nagyot.

A szemközti domb már Libanon – fotó: a szerző

Kora reggel, a nyolcas nyitáskor álljunk glédában a libanoni határ tőszomszédságában, Metula szélső csücskén, a természetvédelmi park kiránduló ösvényének bejáratánál. Integessünk a szemközti domboldalon a libanoni autóknak, illetve inkább mégse, még félreértik: jó eséllyel a Hezbollah civil ruhás harcosai járőröznek arrafelé… Kár, mert a szomszéd falu igazi civiljeinek tényleg jó lenne integetni, egy a jelszónk, a béke…

Vízesések a határnál – fotó: a szerző

De egyelőre nincs más választásunk, mint feladni a barátkozást, és elindulni óvatosan lefelé a szakadékba. Eső után tilos ezt az utat választani, annyira csúszik a talaj, volt már itt nem egy csúnya baleset. De most, a szikrázó november végi napsütésben bakancsra fel, és rögtön egy csinos kis vízesés a jutalmunk. Még hogy nincs víz? Errefelé csalóka kép kecsegtet, amikor a következő dupla vízesésnél elakad a szavunk. Pedig tényleg nincs víz, nagy a baj. Pár éve még négy helyen zuhant alá, most meg épp hogy kettőből, és az út folytatásán is látunk bőven kiszáradt patakmedreket még így télen is, hiába zuhogott két napja. Csodáljuk a szinte európai táj szépségét, olyan ez, mint a Rám-szakadék, már ha ez mond valakinek valamit. És Izrael megint elbűvöl, van itt minden, sivatag, három tenger, egy mini Balaton called Kinneret, és lám, még ez a Rám is.

Európai táj – fotó: a szerző

Ezen az alig kétórás túrán négy vízesést számolhatunk össze, miközben vígan bandukolunk az egyáltalán nem nehéz, általában lefelé haladó ösvényeken. Idősebbek is elkezdhetik.

Utána be a kocsiba, a természetben megtisztult, felfrissült lélekkel utazzunk a közeli Tel Hay udvarába. Szükség lesz lélekjelenlétünkre, mert itt zajlott a híres csata, ahol állítólag a frissen bevándorolt Joszef Trumpeldor ékes orosz akcentussal azt mondta, hogy טוב למות בעד ארצנוvagyis jó meghalni a hazáért. Ezen persze manapság lehet vitatkozni, én pl. kifejezetten még ennél is jobbnak tartom az élni a hazánkért-at, de akkor olyan idők jártak. Jött a felhergelt arab tömeg, nem is értették egymást a nemrég érkezett lelkes orosz ajkú cionistákkal – könnyen meglehet, hogy egy fordítási hiba okozta az egész galibát! Tanuljunk tehát szorgalmasan arabul, mert emiatt öten életüket adták új hazájukért. A hálás utókor stílusteremtő, keservesen a pusztába üvöltő oroszlános szobrot emelt tömegsírjuk fölé. Máig évente oda sereglenek az izraeli ifjúsági mozgalmak egytől egyig, a Somértől a Bné Akiváig, bizonyítva, hogy csak egy közös haza jutott nekünk. Akár bal-, akár jobboldali pártra szavazunk, akár csak együtt vacsizunk péntekenként, akár zsinagógába vonulunk eme jeles napokon.

Tel Hay udvar – fotó: a szerző

Tel Hay udvart, a szép zöld gyepes udvart és az azt körülvevő gazdasági és szállást adó épületeket is a Rothschild család adományozta, akik több más neves települést is kistafíroztak annak idején. Zikhron Jákovot lenn a messzi délen, vagy Ros Pinát a szomszédságban. Az úgy volt, hogy a cionista mozgalom hívására a századfordulón sokan északra vonultak mezőgazdásznak állni a galuti múlt feledésére, és hogy kezük munkájával vegyék birtokba őseik földjét. De a közeli Metulán már nem jutott nekik telek, és néhány újdonsült gazda az errefelé számukra megvásárolt földből próbált terményt kicsikarni. Eleinte átjártak naponta nyolc kilométert reggel-este évekig, majd a báró megsajnálta őket, és európai mintára takaros gazdaságot rittyentett nekik, legyen hol aludniuk. De minden hiába, befuccsoltak és feladták. De szerencsére jöttek a someresek, akik kibuccá alakították az épületeket. A legelszántabb fiatalok költöztek ide a szomszédos Kfar Giládit is megteremtő Somér mozgalomból.

Kfar Giládi Kluger Zoltán képén a harmincas években

A Somérok kicsit messzire visznek minket, de hol meséljük el történetüket, ha nem Tel Hay mellett Kfar Giládiban? 1907-ben egy bútorozatlan jaffói lakásban kezdődött az egész, ahol néhány lánglelkű, a második alijával frissen érkezett cionista fiatal megalapította a Bar Giora mozgalmat, melynek célja a letelepedés és a zsidó települések védelme volt. Két év múlva Somér néven újjáalakultak, s ekkor már egyértelműen a fegyveres zsidó önvédelemre helyezték a hangsúlyt. 1920-ban beolvadtak az akkor létrejött Hagana szervezetbe, de addig hosszú még az út, pl. meg kell védeniük Tel Hay udvarát.

Szedett-vedett ruhában, orosz ingben és arab kefiában, lovakon ülve, büszkén járták puskáikkal a jisuvot, az Izrael megalakulása előtti zsidó településeket, és afféle rendőri-katonai feladatot láttak el a gyakran ellenséges környezetben, az ottomán hatalom végóráiban, a még ki nem épült brit mandátum kezdetén.

A nők a földeken és fegyverekkel is küzdöttek – fotó: a szerző, a Somér múzeum kiállításából

1916-ban saját kommunista falut is alapítottak maguknak, Bar Giora kibucot. Két évre rá megölték a csoport vezetőjét, Iszrael Giládit, és emlékére átnevezték magukat Giládifalvának. Kemények voltak, mint a rock and roll, és ha egy kis pénzhez jutottak, akkor felét a gyerekek élelmére költötték, a másik feléből meg fegyvereket vettek, mert tapasztalataik alapján úgy vélték, csak magukra számíthatnak az arab falvak gyűrűjében, itt a végeken.

Messze voltak Tel-Avivtól, mégse unatkoztak: ők voltak a szárazföldi alija bet, 1922-től 48-ig 8-10 ezer illegális zsidó migránst csempésztek Izrael földjére Szíriából, Libanonból, Törökországból, Irakból, Afganisztánból, sőt olykor Kelet-Európából. A mivca haelef, vagyis ezres akcióban 45-től 48-ig ezerháromszáz zsidó gyereket hoztak át Szíriából, akiket továbbküldésükig haluci gúnyákban a csirkeólokban és a tehénistállókban rejtegettek.

A stílusteremtő oroszlán – fotó: a szerző

És nemcsak a zsidó migránsokat bújtatták, hanem fegyvereket is. A mandátum idején mindenféle rejtekhelyeket, helyi nevükön szlikeket építettek. A faluban állítólag több mint húsz titkos fegyverraktár van, de a mai napig csak a beavatottak tudják, melyik hol. Az egyik ma már turistanevezetesség lett, a régi mezőgazdasági raktár alatt. Itt őrzik a fiókos fejőszéket is, amellyel az önvédelemre berendezkedett kibuc egyik asszonya évtizedeken át az istállóba gyalogolt nap mint nap többször is, tehenet fejni. A régivágású kibucnyikok nem ismerik a nyugdíj intézményét, életük végéig dolgoznak. Csak az asszony halála után találták meg a mindig hóna alá kapott hokedli-féle fiókjában a természetesen mindenféle engedély nélkül mindig magánál tartott revolvert.

A tehénistálló, ahol a felső szinten a zsidó migránsokat rejtegették – fotó: a szerző

Kfar Giládi különösen kemény kibuc, amely ékesen bizonyítja, hogy a biztonság és a honvédelem kérdése nem jobboldali privilégium, sőt. A piciny kibuc harminc pilótával dicsekedhet, és a nők itt már száz éve egyenjogúsították magukat a hadviselésben. Mindig is harcoltak fegyverrel a kézben, eleinte lóháton, együtt a férfiakkal.

A kibuc szlikjének és a Somér mozgalom múzeumának megnézése után zárjuk ezt a napot egy kis lazulással a közeli Hula-tavacskánál, ahol csekély öt sékel madáretetési hozzájárulás fejében így november végén sötétedésig hallgathatjuk a sivítozva vonuló-megpihenő, Afrikába tartó darvak hadait, s nézhetjük méltóságos repülésüket a V alakú rajokban. És aztán ennek végeztével ma is Hula-fáradtan térhetünk nyugovóra.

Lejárat a titkos fegyverraktárba – fotó: a szerző

Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…