Vörös Kanyon, Eilat – avagy hogyan ne túrázzunk

A közelgő nagypapakor ellenére – igaz, némi túrázó múlttal, és egy zergelábú ifjú hajcsárral a sarkamban – végigcsináltam. Most, hogy túléltem, már nem bánom. Megígérem, hogy legközelebb több vizet hozok majd magammal. Bakancsot húzok. És nem tévedek el előtte.

Az igazi tourist guide-ok folyton arról gajdolnak, hogyan kell tökéletesen túrázni, és akkor olyan élményben lesz részünk, hogy csuda. 

Fiammal elkirándultunk Eilatból a Vörös Kanyonba, és olyan élményben volt részünk, hogy csuda, pedig abból, ahogy mi nyomtuk, meg lehetne írni egy „Hogyan ne túrázzunk!” című gájdot.

Soha ne hallgass senkire!

Úgy kezdődött, hogy már az applikációra sem hallgattunk, amely azt mutatta, nem megy oda busz, hanem inkább az Eilat-guru barátunkat hívtuk. Ő megnyugtatott, a központi buszpályaudvaron tudják, mikor megy busz a Vörös Kanyonhoz. Tudták. A 392-es busz, ugyanaz, ami az ovdai reptérre megy. Délelőtt sűrűn jár. Tényleg. Másnap start a kilenc órással. A sofőrt megkértem, szóljon a kanyonnál. Ok. Aztán ahogy kiértünk Eilatról, bemondtak valamit, amiben szerepelt az „adom” (vörös) szó. Ugrunk, leszállunk. Egy katonai támaszpontnál álltunk. Turistaút sehol. Az őr-kislány a vállát vonogatja. Elindulunk hegynek föl. Abból még baj nem volt, azért túra, hogy fájjon. Nemzeti park – írta pár méterrel feljebb a tábla. Helyben vagyunk. Bár az feltűnhetett volna, hogy a kanyonba leereszkedni szoktak. Mi viszont felfelé mentünk. Az ovdai út szorgalmasan jött velünk párhuzamosan felfelé. „Emberekkel nem fogsz találkozni, de állatokkal annál inkább” – írta a turistablog. Ez is stimmel! Mindjárt az első pár méteren núbiai kőszáli kecske család reggelizett. Kicsivel később egy szirti borz csapattal csodálkoztunk egymásra.

Egy órája caplattunk. Aztán már nem volt út felfelé, de parkoló igen, benne turistabusz. Az idegenvezető Salamon hegyeiről, rézbányáiról mesélt, és arrafelé mutatott, amerről felmásztunk. Ő lesz az, aki majd tudja az utat a Vörös Kanyonba! Tudta. 10 km-rel korábban szálltunk le! Ezért nézett furcsán utánunk a 392-es sofőrje… De ha rábízzuk magunkat, erről lemaradunk.

„Vissza a bekötőúton! Aztán északnak a 20-as kilométerkőig! Ott ki lesz írva: Red Canyon.” Kikerekedik a tourist guide szeme: „Gyalog vagytok? Stoppoljatok!” – Hurrá! Félóránként egy autó. Ez a stoppos tapasztalatunkban megvan: órákat fogunk itt állni. De nem. Az első autó megáll. Ovdára megy. Fiatal pár: repülnek Belgiumba. Végig mellettünk fut az egyiptomi határ, a kerítéssel. És megérkezünk: Red Canyon, írja a tábla. 

Soha ne hidd el, hogy túraszandál túrára való!

Én elhittem. Vannak értelmetlen szóösszetételek: munkakedv, holtverseny, túraszandál. Vagy túra, vagy szandál. A kanyonba levezető szürke süppedős, salakszerű anyag apró kövei könnyen hatoltak be a szandálom résein, de nehezen távoztak. Legalábbis az élesek. De már az odavezető út látványa is mindenért kárpótolt. 

A lenti parkolóig el lehet jönni kocsival, ha valaki nem ilyen kemény legény, mint mi. Innen 10 perc séta után a zölddel jelzett főösvény bevezet a kanyon sziklái közé, a fekete jelű felül elkerüli. 

Vaskampók, sziklába vájt fogódzók, vaslétrák néhány rövid szakaszon, de nem durvábbak, mint egy játszótéri mászóka. A két ösvény a kanyon túlsó végén találkozik. A felsőn, a feketén lehet visszafordulni, ha valakinek ennyi elég volt. Egy szűk órányi séta az egész, ha a parkolóban hagyott autótól az autóig számolom. És ha nem állunk neki lépten-nyomon bámulni, amit a lezúduló víz létrehozott évmilliók alatt. Így se volt sok ideje; a Negev-sivatagban csak néhány esős hét van, azalatt kell elvégezni az éves melót.

Soha ne hallgass a zergeléptű ifjúságra!

A kanyon végén a felső úton vissza kellett volna fordulni! Fél 10-kor indultunk és dél volt. Én már tyúkszemet kaptam, de fiam vérszemet: Még!!! 3 liter vízzel startoltunk. Egy maradt. Ez nem érv. – Itt tovább a zöldön lefelé, aztán a másik fekete ösvény visszavisz a felső parkolóhoz, a 12-es úthoz. Végig a Déli Shani Wadin. Ugyanolyan hosszú, mint amennyit lefelé jöttünk. De ez felfelé! Fiam félresöpri az érveimet. Indulunk a kanyon fenekére, ahonnan lesz út a wadin felfelé… Még két óra volt, mire felértünk. Most, hogy túléltem, már nem bánom.

Viccet félre: A Shani Wadi déli szakasza gyönyörű, de unokákkal sétáló nagyszülőknek nem javaslom. Végig felfelé tart, és jó néhány szakaszon inkább mászás, mint gyaloglás. De ne hallgassanak rám! A közelgő nagypapakor ellenére – igaz, némi túrázó múlttal, és egy zergelábú ifjú hajcsárral a sarkamban – végigcsináltam. 

Soha ne hidd, hogy nincs több meglepetés!

Az utolsó szurdok tetején – mintha őrségben lennének – újra felbukkant egy csapat szirtiborz…

Viszontlátásra, eilati Vörös Kanyon! De tényleg! Megígérjük, hogy több vizet hozunk majd magunkkal. Bakancsot húzunk. És nem tévedünk el előtte. Az utolsó wadit majd még végiggondolom… talán.

Fotók: Silló Sándor