1947. november 29-én a világ közvéleménye a zsidóság felé billent: az ENSZ tagállamok többsége – elismerve a zsidó népnek ősei földjére való visszatéréséhez való jogát – támogatta egy zsidó állam létrehozását. A világszervezet 181. számú határozata kimondta, hogy a Palesztinában létrehozott Brit Mandátum területét fel kell osztani a zsidók és az arabok között.
A felosztandó földek egy része a földvásárlásoknak köszönhetően már korábban zsidó tulajdonba került, egy másik része arab kézben volt, legnagyobb része azonban sivatagos, megművelhetetlen területként csakis a Mandátumhoz tartozó hivatalnoki felügyelet alá tartozott.
Az akkori arab vezetők elutasították a felosztási tervet, így a határozatba foglalt két ország közül csak az egyik jöhetett létre.
A Brit Mandátum területén élt arabok és utódaik egy része ma sem fogadja el Izrael létét. Az izraeli arabok ennek megfelelően két csoportba oszthatók: az állammal lojális részük izraeli arabként definiálja magát, a másik része palesztinnak.
Pro-izraeli szimpatizánsok gyakran gúnyolódnak a „palesztin nép” létjogosultságán. Előszeretettel hangoztatják, hogy ezt a nevet csak Arafat találta ki, és hogy a történelem során sosem volt országuk. Mindkettő igaz. Izraelnek mégis többet árt ennek hangoztatása, amennyiben ezzel kétségbe vonják egy évezredek óta itt élő népcsoport családi birtokaihoz és öndefiníciójához, az önrendelkezéshez való jogát.
A palesztinok annak idején elutasították a Palesztina felosztására vonatkozó tervet, de ma már szeretnék. Sajnos a döntés akkor sem igazán az ő kezükben volt, ahogy ma sem. Sokkal inkább a környező arab országok vallási-politikai vezetőinek kezében.
Meg persze a miénkben.
Pedagógus, tanár Jeruzsálemben, az Izraelinfo állandó szerzője
