“Aval lo bá liiiiiiiiiiiiiiiiii” – üvölti a belbudai játszótéren Jonatán. Ha eddig nem figyeltek volna ránk, akkor most sikerült magunkra terelni a figyelmet, visszakézből, egy pillanat alatt.

Persze a többségnek már így is felkeltettük a figyelmét – már akkor, amikor leesett nekik, hogy az egyik gyerekemet Jonatánnak, a másikat pedig Almának hívják.

Na ezen a hülyén érdemes rajta tartani a szemünket – ki tudja, mindjárt felbukkan harmadik gyermeke, Starking.

Jonatánom, csak hogy ne okozzon csalódást újdonsült közönségének, azt is bejelenti, hogy “pipije van”. Nem halkan. Hangosan. Úgy, ahogy azt itthon csinálja, a helyi parkban, ahol ötven másik kaktuszgyümölccsel együtt üvölti magát rekedtre minden délután.

Aztán, mert az én fiam a tettek embere, elszökdécsel a homokozó sarkáig, letolja a nadrágját, előretolja a csípőjét, és kipisil belőle, a hinták irányába. Közben körülnéz, hogy felmérje, közönsége hogy reagál a folyamatban lévő performanszra.

A közönség, mit ne mondjak, le van hengerelve. Nyitott szájjal nézik, ahogy az én kis ösztönlényem az urinálást követően leveszi a nadrágját, azt a homokozó másik végébe hajítja és zsidóságának egyértelmű bizonyítékával, meztelenül sikoltozva rohangál fel s alá a konszolidált, tenyérnyi játszótéren, gyengeelméjű anyja meg utána, a gyerekruhákat lobogtatva.

A lokális bencék és boldizsárok jólnevelten lapátolják műanyagvödreikbe a homokot, nem is tudják mire vélni az effajta ribilliót – az én izraeli ördögfajzatom meg csak rohan, mint aki eszét vesztette, és közben hangosan kacag.

Az anyukák kicsit megvetnek. A benedekek félrenéznek.

Jonatán pedig hirtelen megtorpan, bevár, felkéredzkedik a karomba, és ugyanazzal a sátáni hangerővel a fülembe üvölti, ékes, gyönyörű magyarsággal, hogy “Anyu, én nagyon szeretlek téged!”

Na ezt neked, Belbuda.

Újságíró