Az alijázásom utáni évben, 1975-ben kerültem a laphoz. Bíró Magda, a szerkesztőségi titkárnő vett fel. Kedves emlék számomra, kezének jellegzetes mozdulatait máig sem felejtem el.
Az esti szerkesztőségbe kerültem gépírónőnek. Akkoriban délután öttől az éjféli lapzártáig két-két éjjeli szerkesztő dolgozott váltásban: Dán Ofry, Arad Gideon, Fettmann Joszéf, Barkay Zeév és Kardos Joszéf. Az estiek készítették a híroldalakat: az újság első és utolsó oldalát. A szinte megállás nélkül érkező friss híreket a folyosón elhelyezett, folyamatosan kattogó telexgépről szakítottuk le, három példányban. A fehér, rózsaszín és sárga lapok egy részét felhasználták, de tele volt velük a szemétláda is. Minden egész órában a rádió híreit hallgattuk. Márton Lajos (Lajkó), a Kol Jiszráél Rádió magyar adásának vezetője telefonon diktálta az anyagát, ami már a másnapi újságban megjelent. És jöttek a gyászjelentések is. A nyomdában a már kész ólomsorokat kidobták, hogy helyükbe a gyászközlemények kerüljenek. Már abban az időben is elég sok volt belőlük… Persze az anyagok cseréje nem ment vita nélkül, hiszen csak a jelentéktelen híreket lehetett eldobni. De a temetés helye és időpontja már a reggeli számban megjelenhetett!
Dolgoztunk szombat éjjel is. Az éjszakák forrók voltak, a légkondi hangosan zakatolt, de nem hűtött eléggé. Kardos és Dán Ofry ledobta az ingét, csak félmeztelenül tudtak alkotni. Egy alkalommal Arad Gideon kifakadt: – Képtelen vagyok úgy dolgozni, ha a maga szőrös pókhasát látom! – kiabált oda Kardosnak.
Időnként megjelent a soros korrektor – Aczél Márta, Rosner Magda, később Leichtner Éli és Illés Imre – a kefelevonattal (ezen a nyomaton javították a hibákat), megmutatta a szerkesztőnek, az vagy láttamozta, vagy további hibát talált benne, és visszaküldte a gépszedőknek. Egy alkalommal nem vették észre, hogy a nyomda melletti kis szobában a javakorabeli Illés Imre még dolgozik, és bezárták a kaput. Órákig bolyongott szegény az épületben, míg aztán valahol a földszint vagy a pince mellett egy kis nyíláson ki tudott mászni. Másnap viszont hiába kereste azt a nyílást, nem találta meg…
Többször előfordult, hogy valami oda nem illő sor került a levonatba. Az egyik idegen nyelvű nyomdász, a tördelő Biegel fel is jött, és a szerkesztő felelősségre is vonta: – Hogyan kerülhetett ebbe a cikkbe ez a sor?
Biegel kifordította a zsebeit, amiben jó néhány ólomsor akadt, kiemelt egyet közülük, és visszakérdezett: – Talán ez a jó? És csodák csodája: gyakran el is találta…
A szerkesztőségben voltak néhány perces múltidéző szünetek olyankor, amikor régen eltávozott kollégákra emlékeztek, mint Diamant Elemér, Marton József, Marton Gizi és mások. Az egyik gépírónő (a nevét nem tudom) döbbenetes emléket hagyott maga után: nagy vitába keveredett az egyik szerkesztővel, és mérgében kidobta írógépét az ablakon…
1977-ben aztán megszűnt az éjjeli szerkesztőség. Az említett Bíró Magda összekülönbözött az épületben készülő idegen nyelvű lapokat kézben tartó vezérigazgatóval, Sábtáj Himmelfarbbal, és otthagyta az Új Keletet. Így kerültem a helyére.
Már a felvételem idején Rappaport Ottó volt a főszerkesztő, a sokoldalú, nagy tudású, jesivát végzett, egykori kolozsvári színigazgató, akinek nézeteivel sokan nem értettek egyet. Ezért időszakosan megvált a laptól Dán Ofry (aki a Jediot Achronot munkatársa lett, a Sekel selchá című, híressé vált gazdasági melléklet vezetője), végérvényesen pedig Arad Gideon és Fettmann Joszéf. Barkay Zeév és Kardos Joszéf folytatta munkáját a nappali szerkesztőségben, ahol délután öt órakor volt a lapzárta.
Megváltozott munkakörömben többek között én készítettem a munkarendet (szidur avoda), ki mikor, melyik gépírónővel dolgozik, kit mikor kell helyettesíteni, és ezt csütörtökönként kifüggesztettem az egyik szoba falára. Barzilay István, aki már akkoriban csak helyettesítőként dolgozott, fejcsóválva nézegette, és talán némi megbántottsággal megjegyezte: „Már megint csak egyszer…” vagy „Egyáltalán nem vagyok kiírva.” Így történt, ha senki nem volt éppen beteg vagy szabadságon. Hasonlóan reagált a drága Schillinger Kati gépírónő is, ha nem látta a nevét a papírlapon.
Reggelente sokszor jöttem be korábban Netanjáról, mert Schön Dezső akkor diktálta az aktuális Heti Szidráját. Ez a nem vallásosak számára is élvezetes olvasmány volt, mert mindig aktualizálta a heti politikai események történéseivel. Máskor meg dr. Feuerstein Emil ült a helyébe, hogy a pénteki számhoz diktálja nekem a magyar zsidóság kiválóságainak életrajzait. Gyűjteménye később Egy marék virág címmel jelent meg, négy kötetben.
Sok munka volt a szerkesztőségben, unatkozni nem lehetett. Akkor még nyolcoldalas volt a hétköznapi szám és huszonnégy oldalas a pénteki.
Tomi Lapid és Efrájim Kishon nem járt be, csak fordíttatni küldte a szerkesztőségbe a péntekenként megjelenő írásait. A hétvégi számba Szombati Sándor küldte Brüsszelből nagyszerű anyagait.
Rappaport Ottó mellett reggeltől késő délutánig ültem, és gépeltem a Napló című rovatát. Állandóan javítgatott, törölt, átírta a szöveget – a tökéletességre törekedett. Benedek Pali viszont maga írta cikkeit, gyorsan, szinte gondolkodás nélkül, s már nyomdába is adta a cikkcakkos sorokból álló kéziratot. Barkay Zeévet politikai cikkei, érvei, egyedülálló stílusa jellemezte. Öröm volt dolgozni Tabák Lászlóval, aki nemcsak remek írásaiban volt nagyon szellemes, de kollégaként is. Gréda József verseit, fordításait, egyéni hangú írásait, színházi jegyzeteit Pauk Icának diktálta, aki a két szoba közötti kis ablakon adta át nekünk a frissen főzött, forró feketekávét. Később Ica helyére a szép Jánáj Ági került.
A nyolcvanas évektől nekem is megjelent néhány írásom.
A szerkesztőség szinte egy családot alkotott: ismertük egymás gondját-baját, örömét, és segítettünk egymáson, ha kellett. Persze nem hiányzott a vita sem, olykor veszekedéstől zengett egy-egy szoba…
Mindig jött valaki „külsős”. Gát Jákov, a költő hozta ábrándos szerelmes verseit, némelyiket fel is olvasta. Rössel Mordecháj a cikk mellé megajándékozta a táskájában lapuló banánnal is a szerkesztőség tagjait. Schnapp Lea is gyakori – színes történetekkel érkező – vendége volt a szerkesztőségnek, maga sütötte süteménnyel kínálta a társaságot. Bejárt Dán Dalmát, a humorista, hozva a legújabb szatirikus írását. Sároná Salom írónő két alkalommal mutatta be nálunk „újabb gyermekét”, vagyis friss könyvét, benézett hozzánk a magas úriember (és remek újságíró) Székely Pista (Haifa), az orvos dr. Kende György (Rámát Áviv), de a hóna alatt frissen megjelent kötetével érkezett a cfáti Gálili Gemeiner Ervin és Ladányi László is.
Néha ellátogatott hozzánk Rábánit Müller Olga. Ron Giládit (Jeruzsálem) minden héten láttuk. Ő ajándékként könyveket osztott szét nekünk. Taub János rendező alijázása után gyakran megfordult nálunk, később nagy nevet szerzett Pesten. Sokáig folytathatnám, de akkor csak nevekkel tele lenne az oldal.
Külföldi vendégeink sem voltak kevesen. Rappaportot meglátogatta a szerkesztőségben máramarosszigeti barátja, Elie Wiesel, a Nobel-békedíjas író, Pestről a sok kitűnő regényéről híres Moldova György és a magyar zsidóság szellemi örökségét ápoló Benedek István Gábor (BIG) újság- és regényíró, Ruttkai Éva, a ragyogó, feledhetetlen színésznő. Romániából Dános Miklós újságíró is gyakran bejárt a szerkesztőségbe. Jeles vendég volt Kovács György, a marosvásárhelyi Magyar Színház nagyszerű, híres színésze, főiskolai tanár, Harag György, a kolozsvári Magyar Színház zseniális rendezője, és a nem kevésbé ismert, sok rangos díjjal kitüntetett Kányádi Sándor költő is felkereste a szerkesztőséget.
Mezei András, a finom tollú, érzékeny költő (és kitűnő publicista) többször is ellátogatott hozzánk. Emlékszem a nyakában lógó, hatalmas Mógen Dóvidra, amelyet az előző alkalommal még viselt, de utolsó látogatásakor nem volt rajta. El is mesélte igen különös történetét. Mielőtt deportálták volna a családját, az ékszert rábízták egyik keresztény szomszédjukra. A lágerből csak ő érkezett haza, és visszakapta a Dávid-csillagot. De az élet furcsa dolgokat produkál. Most, a tel-avivi szállodában lopták el tőle…
Elképesztő kalandjaink is voltak. Egy alkalommal megjelent a szerkesztőségben egy középkorú hölgy, és feltétlenül beszélni akart az újságban gyakorta megjelenő Broadway cigaretta egész oldalas reklámalakjával. Nem hitte el, hogy az illető nem a szerkesztőség embere… Bejárta az összes szobát, a jóképű férfit keresve. Elégedetlenül távozott, azzal a meggyőződéssel, hogy előle bújtattuk el…
Később egy férfi kopogtatott az ajtómon, Rappaportot kereste. – Milyen ügyben? – kérdeztem. – Csak a főszerkesztőre tartozik – válaszolta. – Pillanatnyilag nem fogad senkit – próbáltam védeni Rappaportot. De a pasas ragaszkodott hozzá, hogy addig marad itt, amíg nem fogadja… Hát, kivárta. A következő, lassított felvételnek ható párbeszéd szűrődött ki:
– Főszerkesztő úr, nekem eltűnt a feleségem! – Akkor miért hozzám fordul, miért nem jelenti a rendőrségnek? – Főszerkesztő úr, nekem ez már a hatodik feleségem, és mindegyik eltűnt!
Akkor lett világos, hogy ennek a városnak is megvoltak a maga őrültjei…
Rappaport egy idő után, betegsége következtében távozni kényszerült. Óriási vita zajai csapkodták a szerkesztőség falait: ki legyen az új főszerkesztő. Himmelfarb rájuk bízta a döntést, válasszanak ők. Nehezen, de létrejött a „triumvirátus”, vagyis Tabák, Benedek és Drory váltják egymást háromhavonként. Ez a „váltógazdaság” tudomásom szerint nem tartott sokáig, de bővebbet nem is tudok róla, mert családi okok miatt egy időre én is otthagytam a lapot. Helyembe a dekoratív megjelenésű, jó humorral megáldott Katz Éva került, aki előzőleg titkárnőként dolgozott a kolozsvári Magyar Színháznál.
Amikor visszatértem, már csak néhány hónapig dolgozhattam ott, mert az idegen nyelvű lapok tulajdonjoga szétforgácsolódott. George Edri 1993-ban vette meg az Új Keletet meg a román nyelvű lapokat. Akkoriban már az oldalak száma is csökkent.
Eddig tartott a sárga ház története.
A sárga ház – Tel-Aviv, Harakevet utca 52.
Ez az épület sorrendben a harmadik székháza volt a Tel-Avivban megjelenő Új Keletnek.
A földszinten, a bejárattól balra állt az információs iroda, amelynek üvegablaka mögött egy vallásos, magyar zsidó származású fiatalasszony, Bráchá ült. Mögötte a hirdetési osztály nagy helyiségébe léphettünk, ahol Sibi Sosi, a magyar részleg vezetője, valamint a sok idegen nyelvű (román, lengyel, jiddis, német, orosz) napi- és hetilap alkalmazottja dolgozott.
Az első emeleti nagy teremben teljes erővel zakatoltak a nyomdagépek. Az Új Kelet cikkeit három nyomdász (gépszedő) kopogtatta a hajnali órákig. De dolgoztak itt idegen nyelvű nyomdászok is szinte tökéletesen, igaz, hosszú ékezetek nélkül. Nem is használhatták, mert írógépeinken egyedül a hosszú „ő” volt a magyar ékezetes betűk közül. A terem melletti helyiségben dolgoztak a német lap munkatársai, ott üzemelt a büfé is.
A második emeleten volt az Új Kelet hat helyisége meg a többi lap szerkesztősége. A lépcsőházhoz legközelebb eső bal oldali nagy szoba a főszerkesztő, Rappaport Ottó, a mellette lévő Tabák László és a soros titkárnő, a következő Gréda József, később Heller Ernő és Pauk Ica, illetve Tiberiu Antónia (Csöpi) szobája volt. A mellettük lévő helyiségben dolgozott Barkay Zeév és Hirschhorn Marika. Onnan nyílt Benedek Pali rengeteg könyvvel, újságlapokkal, pipadohány illatával teli, festőien zsúfolt szobája, ahová kizárólag ő tehette be a lábát, meg az éppen aktuális vendége. A takarítónő messze elkerülte… A hatodik szobában Fuchs Ávrám, illetve később Drory Dávid dolgozott Lőwy Klári gépírónővel.
A harmadik emeleten, a könyvelési osztály mellett székelt a titkárság, itt volt Sábtáj Himmelfarb, a tekintélyes vezérigazgató szobája is.
És nem szabad említetlenül hagyni: az épület pincéje szolgált archívumként. Ott őrizték a korábban megjelent, bekötött újságokat. Hegyekben sorakoztak egymás mellett a hatalmas méretű és súlyú kötetek, melyekről Schön Dezső gondoskodott aktív életének utolsó pillanatáig. Régi lapszámokat gyakran kerestek itt, de senki nem rakott vissza a helyére semmit… Több megcsonkított kötet is őrzi az érdeklődő vandál kezenyomát: kitépték a keresett cikket vagy kiszakították az egész oldalt. A későbbi évek során csak összespárgázott kötegekben tárolták a lapokat. Hová lett mindez? Senki sem tudja…
* * *
Átköltöztünk a tel-avivi Tslenov utcába, a 49. szám alá. George Edri, a laptulajdonos, áttért a komputeres technológiára. A korábbi ólmos nyomdát elfelejthettük, és Macintosh számítógépeken tanultuk (újra) a szakmát… Nehéz volt. Hőskorszak. A nagyon profi Kádár Imre tervezte és alkotta meg az új fejlécet, majd tanította be a kolléganőket a számítógépek használatára, engem pedig a szerkesztőségbe friss lendületet hozó Kádár Elza tördelőszerkesztő a számítógépes tördelésre.
Első főszerkesztőnk a kitűnő tollú Tabák László volt, később Dán Ofry elbúcsúzott a Jediot Áchronottól, visszatért az Új Kelethez, és rövid időn belül átvette Tabáktól a főszerkesztői feladatokat (és a széket). Szívvel-lélekkel dolgozott. Az első időszakban Benedek Pali, Heller Ernő, Drory Dávid, Peer Gideon és új szerkesztőként a tehetséges Halmos László, Róna Éva, Kovács Ildikó, Katz Éva, Kertészné Jelinek Katalin, Bányai Ildikó Mááján, Nemes Anikó, Ross Éva, Staub Edit és Staub Pál volt a szerkesztőség munkatársa, meg persze én. A fáradhatatlan Róna Éva vezette a közkedvelt Női rovatot. Az újság másfél évtizeden át még napilap maradt.
A sajtópiac érezhetően megváltozott. Egyre csökkent a hirdetések mennyisége, a munkatársak létszáma. Kisebb helyre szorult a szerkesztőség, majd eljött az az idő, amikor mindenki otthonról dolgozott. Az Új Kelet hetilap lett. Betegsége elhatalmasodása idején Dán Ofry és a tulajdonos, George Edri ideiglenesen megbízott a főszerkesztői feladatokkal. A híreket Ádám Rácheltől, a Kol Jiszráél magyar adásának akkori főszerkesztőjétől kaptam.
Később Edri az újság szerkesztésével Erős-Hajdu Szilviát bízta meg, aki új formát adott a lapnak. Tőle Steiner Kristóf 2015-ben vette át a stafétabotot, az ő megbízásából jelenleg Vadász Éva és szerzőcsapata viszi tovább ezt a nem kevés erőt kívánó örökséget – szeretettel, sok-sok munkával, nagy akaraterővel és kitartással.
Megjelent az Új Kelet újság 2018. decemberi, 100 éves jubileumi számában.
