– Ma-ma – mondja az én egyévesem, életében először. Szép babaszemével rám mered, kezecskéjével kissé diktatórikusan mutogat.

Mama – suttogom magamnak. Hát ezért megéri. Ezért a két szótagért, mit is mondhatnék – érdemes.

– MA-MA – ébreszt fel ábrándozásomból kicsi szentem hangja.

– Igen, igen, szívecském, ez itt a mama – búgom felé. Kisangyal, na. Aludni azt nem szeret, de van az úgy. Nappal egészen elviselhető teremtés. Főleg mióta beadtuk a gánba…

– MAAAA-MAAAAA – teszi hozzá emelkedett hangerővel a teremtés. Most már hadonászik is azzal a húsos kis ujjával.

– Enni kérsz, babám? – kérdezem tőle.

– Mamamamama – válaszolja.

Lehetséges – magyarázom magamnak, empatikusan, hogy ne fájjon –, hogy ez a mama még nem a szó kedvesédesanyám jelentésével értendő. De akkor hogyan?

– Még? Azt akarod mondani, hogy “még”? Kérsz MÉG? – artikulálok.

Közelítek a kis arcához a kanállal – amit egy jól irányzott ütéssel kicsap a kezemből. Kuszkusz borítja be a konyhát. Amúgy is fel kell porszívózni. Nem borulok ki. Mama. Pedig már itt lenne az ideje, hogy az én nevemet is kimondja – már hónapok óta tudja az apja és a kutya nevét.

Persze igaz is – honnan szedte volna azt, hogy mama… Jonatán jó ideig imának szólított, de aztán a youtube-nak köszönhetően átváltott az anyura, és engem nem érdekelt, hogy az egész egy francia tévésorozat szinkronizált verziójának köszönhető. A beste kölke pedig hamar rájött, hogy az anyuzás jár némi előnyökkel – könnyen olvadó anyaszívem szignifikánsan több étkezés előtti jégkrémet engedélyez, mint a korábbi, zordlelkű ima.

– Maaaa-maaaaaa.

– Ham-ham? – találgatok. Almus nagyon szeret enni. Igazi profi táplálkozó, minden bölcsik gyöngye. Az összes dadus odáig van érte – mert Almus egy inspiráló közösségben akár öt percekre is megfeledkezik a konstans üvöltésről, amivel itthon szórakoztat minket.

Na erre a ham-hamra viszont kiborul.

Dühös, elkeseredett, csalódott. Egyszerre. Ezek az idióták nem értik. Már érzem – és érzi mindenki körülöttünk –, hogy közeledik a büntető, hirtelen lesújtó ún. lilafejes sírás, a megállíthatatlan.

– Maaaaaaamamamamamamamama – hallom, két karját a feje felett rázza, mint valami szakképzett siratóasszony.

De még ráadásul mintha mutogatna is – tekintetemmel követem azokat a makacs kicsi ujjakat – de a mellettünk tébláboló Jonatán megelőz.

– Bambát akar – veti oda.

És tényleg – a szekrény legtetején ott lapul egy zacskó bamba, vészhelyzet esetére. Azt mutogatja nekem, elkeseredve.

Már tolom is a széket, veszem le, bontom ki és szórom úrnőm és parancsolóm, az egyéves elé.

Mama.

Bamba.

Sebaj.

Még egy félévnyi youtube és rendbe tesszük ezt a gyereket is.