Dr. Kasztner Rezső története egyszerre ábrázolja hitelesen a közelmúlt vészkorszakát, a holokauszt utáni történetírást, az izraeli államalapítást követő évek politikai ármányait és árulásait – és az emberiség gyarló természetét.

Volt egy ember, aki embertelen időkben „üzletszerűen” embereket mentett. Hős, áldozat és bűnbak volt egyszerre. Kasztner Rezső – a tragikus sorsú cionista politikus, ügyvéd és újságíró – zsidómentő történetének számtalan aspektusa tisztázatlan. Sokakban indulatokat kelt, és tevékenységének megítélése máig ellentmondásos a történészek, az igazságszolgáltatás szemében, és azon túlélőkében, akik nem menekülhettek el Magyarországról az életet jelentő Kasztner-vonaton. Neve benne van a köztudatban, az iskolákban tanítanak róla Magyarországon és Izraelben is, de a vele kapcsolatos dilemmák miatt a mai napig tabutéma, kevés szó esik róla és talán arról is hallgat az utókor, hogy valószínűleg ő mentette meg a legtöbb zsidó életet a második világháború utolsó évében.

Kasztner Rezső az 1920-as évek közepétől, egyetemi tanulmányai befejezését követően csatlakozott az akkor még Kolozsváron működő Új Kelet szerkesztőségéhez. Sportriporterként kezdte, tehetsége azonban hamarosan feljebb emelte. Úgy tudjuk, hogy sokrétű érdeklődésének köszönhetően közel került mind a politikához, mind a romániai politikai elithez, és politikai írásokat is publikált. Kasztner 1940-től Budapesten élt, a Budapesti Cionista Mentőbizottság egyik megalapítója és vezetője lett. (A háború alatti embermentő tevékenységét lejjebb hosszabban ismertjük.)

A háború végén Izraelbe jött. Tartott tőle, hogy mentőakciójának a fogadtatása legalábbis ellentmondásos, és perbe foghatják. Marton Ernő, az Új Kelet akkori főszerkesztője, akinek a családja szintén a Kasztner-vonat révén élte túl a világégést, segített neki, és 1953-tól kezdve egészen halála napjáig éjjeli szerkesztőként dolgozott az újságnál.

Kasztner Rezső – fotó: Wikipédia

Az Új Kelet 1953 és 1955 közötti lapszámai hiányoznak a jeruzsálemi Nemzeti Könyvtár archívumából, de az 1955-ös év még az Országos Széchényi Könyvtárban sem lelhető fel, holott ezek lehetnének a leghitelesebb tanúi a Kasztner ellen másfél évig tartó pernek. Csak visszaemlékezésekből tudjuk: Marton Ernő engedélyezte a megvádolt újságírónak, hogy tudósítson saját peréről.

Az adatok kutatása közben rábukkantam egy 1955-ös keltezésű, 18 oldalas füzetecskére. Kiadója az Európai Zsidóság Pusztulásának Felderítésére Alakult Társadalmi Bizottság, címe „Mi az igazság a Kasztner-ügyben?”, továbbá az Új Kelet 1958-as számaira, amelyek néhány részletet idéznek a Legfelsőbb Bíróság Kasztnert rehabilitáló ítéletéből.

Hős volt-e Kasztner vagy áruló, lepaktált-e az ördöggel, és annak alapján, amit tett, minősíthető-e kollaboránsnak? A Killing Kasztner (Kasztner meggyilkolása) című dokumentumfilm rendező–producere, Gaylen Ross azt veti fel egy vele készült interjúban: ki tekinthető ideális hősnek háború idején? Nézzük azt, ki mit tett. A partizánok, a gettóban fellázadó lengyel zsidók egyértelműen hősök voltak.

Az embertelen időkben Kasztner igen magas rangú német tisztekkel tárgyalt, hogy életeket mentsen. Ismert tény, hogy a híres Auschwitzi jegyzőkönyv eljutott hozzá. De reális azt hinni, hogy az akkor 800.000-es magyar zsidóságból csak neki lett volna tudomása arról, hogy a deportált zsidókat elgázosítják?

1944 márciusában a magyar zsidók gettóba tömörítéséhez nem volt szükség német segítségre. A magyar hivatalosságok, csendőrök, nyilasok hajtották végre a zsidók gettóba terelését – akkor ez leginkább már csak időseket, nőket és gyerekeket jelentett, mert a férfiakat már az 1940-es évek elejétől munkaszolgálatra hívták be. 1944 májusában, közel a háború végéhez, a magyar zsidóság nagy része nem hitte el, hogy velük megtörténhet ugyanaz, ami megtörtént a szlovák és a lengyel hitsorsokkal. Bíztak a szovjet hadseregben és magyarságukban. És talán Horthyban, a rendszerben, esetleg még a honfitársaikban is.

regi uj kelet oldal

Az Új Kelet 1957. március 17-i számában Marton Ernő felidézett egy személyes történetet 1943-ból. Kasztner összeköttetésbe került az olasz katonai titkosszolgálat budapesti vezetőjével, Dellera ezredessel. Kasztner telefonon Budapestre hívta Martont, majd Dellera budai villájában hosszasan tanácskoztak a szóba jöhető lehetőségekről. Ott körvonalazódott a terv, amelynek értelmében Olaszország védőhálót és menedéket nyújtana a rászoruló európai zsidóknak.

Kasztner másnapra memorandumot fogalmazott, amelyet Mussolini külügyminisztere a Duce elé terjesztett. Az eredmény azonban korlátozott lett: egy csoport pozsonyi zsidó menedékjogot kapott, de a memorandumban felvázolt tervet végül Mussolini – félve Hitler haragjától – elvetette. Kasztner – ez kevésbé ismert – a háború végéig Budapesten maradt, és próbálta menteni, akiket lehetett. Tárgyalásainak eredményeként 1944 júniusában több ezer zsidó, többnyire idősek, nők és gyermekek, az auschwitzi gázkamra helyett a Bécs melletti Strasshof úgynevezett átmeneti táborába (Durchgangslager) került, ahol a többség túlélte a háborút.

A deportálások leállítása folytán a budapesti zsidóság nagy része megmenekült. Hogy ebben Kasztnernek volt-e szerepe vagy sem, a történészek tudják megítélni. A perről szóló (játék)filmben mindenesetre elhangzik, hogy Kasztner hitt abban, hogy a teljes magyarországi zsidóságot megmentheti.

Az 1953-ban kezdődött perben, másfél évi tárgyalás után Kasztnert elítélték. A bíró szerint „eladta lelkét az ördögnek”. Nézetét osztotta az izraeli közvélemény, tagadva, hogy embermentés dolgában az ördöggel is szóba kell állni. A perről maga a megvádolt tudósította az Új Keletet, de a lappéldányok hiányoznak. Nem lehet kizárni, hogy még azokban az években csonkították meg a gyűjteményt, hiszen a közvélemény általánosan elítélte őt, míg az újság keményen kiállt mellette. Arról is kevés szó esik, hogy az akkori izraeli vezetés tudott arról, hogy Kasztner tanúskodni fog a nürnbergi perben. Erről hiteles dokumentumok állnak rendelkezésre, amelyek védelmére szolgálhattak volna a perében, azonban ezeket nem használták fel. A miértre sincsen válasz.

kasztner halalhire az uj kelet ujsagban

Kasztner 1957 tavaszán – még mindig a kollaborálás vádja miatti bosszú jegyében – politikai indítékú merénylet áldozata lett (noha a Tel Aviv-i Emanuel Haromi és Amsterdam utca sarkán lévő lakásánál személyi védelemben részesült). Mai napig homályban maradt, hogy valójában ki adta le a gyilkos lövéseket. Cvi Ecksteint a gyilkosságért életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, de hét év után kegyelmet kapott, és szabadlábra helyezték. Csupán három évvel ezelőtt, 2015-ben oldották fel részlegesen a titkosítás alól a kormány 1957. március 11-i ülésének jegyzőkönyvét, amelyik megerősítheti a feltételezést, hogy az izraeli titkosszolgálatnak (a Sin Betnek) köze lehetett a merénylethez. Mivel a jegyzőkönyv több részlete továbbra sem ismerhető meg, nem mondhatjuk, hogy a Kasztner-rejtély megoldódott volna.

Nem egészen egy évvel Kasztner halála után a Legfelsőbb Bíróság újratárgyalta perét. A bíró, Agranat visszahelyezte az eseményeket a történelmi korba, és reálisnak ítélte, hogy Kasztner a háború végén a zsidó életek megmentésére a legnagyobb esélyt a németekkel való tárgyalásban látta.

Ezt követően Chaim Cohen főügyész elrendelte, hogy a náci Németországgal való együttműködés – mint bűncselekményi tényállás – nem alkalmazható zsidó kollaboránsokra. Az indoklás szerint a zsidók áldozatok voltak, nem ítélkezhetünk felettük.

Idén először, 61 évvel a politikai gyilkosság után, Kasztner Rezső lánya és unokája gyertyát gyújtott a Kneszetben a holokauszt áldozatainak emléknapján.

„Fiatal államunknak és a demokráciának nemcsak nagy megrázkódtatása, de egyben nagy próbatétele is volt ez a per. Ha meg akarjuk őrizni belső szabadságunkat és a demokráciánkat akkor a jövőben tisztán kell tartanunk politikai fegyvereinket… A nagy per véget ért. Fellebbezésnek nincsen helye. Az egyetlen fellebbezési fórum a történelem.” – dr. Marton Ernő: Ítélet után (részlet); Új Kelet 1958. január 19.

Megjelent az Új Kelet újság 2018. decemberi, 100 éves jubileumi számában.