Nagyjából most egy éve, hogy fügefavásárlásra adtam a fejem. Soványka kis valami volt, de a kertészetben megnyugtattak, pontosan itt az ideje, és nem is csak azért, mert mostanság ugye ez járja, hanem mert ennyivel magam is sürgethetem a tavasz érkezését. Szóval rajtam ne múljon, adjuk meg mindenkinek, ami jár, meg ami illik. A királynak, ami a királyé és a többi és így tovább.
Szabályos gödröt ástam – amiből ha más nem is, legalább annyi kiderült, hogy a mi házunkat annak idején, vagy ötven-hatvan éve bizony futóhomokra építették, de hát melyiket nem –, s miközben az ásóval birkóztam, eszembe jutott, hogy elsőszülött lányom érkezésére diófát ültettem, mert akkoriban, egy másik világ másféle időszámításában és szokásrendjében ezt találtam helyénvalónak. Ide kívánkozik, hogy annak a diónak a törzsét ma már ketten sem igen tudják átölelni.
De vissza a jelenbe, a fügémhez. Beleszórtam a gödör aljára a zsáknyi virágföldet, rá a szétmorzsolt faszenet, ahogyan azt annak idején sukorói telekszomszédom javallotta, a gyökérzet magasába (mélységébe) a csernozjomnak eladott feketeföldet, és az alaposan beiszapolt sárba bele a cserjét, vagy minek is nevezzem ezt a kis görcsöt.
Nem mondom, hogy ettől fogva naponta kétszer, de egyszer feltétlenül alaposan szemrevételeztem kiskertem ékességét. Ha nem is hozott havonta új hajtásokat, de tartotta magát. Igaz, adtam neki, ami belefért! Rendszeresen öntöztem, olykor kertészeti zöldtakarmányt szórtam a földjére, és már akkor kikapáltam a gazokat, amikor még éppen csak hogy kimutatták foguk fehérjét, azaz zöldjét.
Így ment ez egészen december közepéig, amikor is megérkeztek a zord idők: eső, szél meg miegymás, ami csalhatatlanul jelezte a tél közeledtét. És ezzel egy ütemben, amikor végre már nem kellett sem öntöznöm, sem egyéb módon pátyolgatnom az én első izraeli fámat, elkezdte hullatni a levelét. Alulról felfelé rozsdásodott a zöldje, míg végül röpke két hét alatt csupaszra kopaszodott. Nem is tudom, hogy a dühöm, a szomorúságom vagy a csalódottságom volt-e nagyobb. Mindenesetre hetekig feléje se néztem a kis csenevésznek. Kerültük egymás tekintetét, oda sem bagóztam rá, pedig korábban, amikor vödörszámra cipeltem alá a vizet, mindig volt legalább egy jó szavam felé annak reményében, hogy majd ellátja unokáimat legendásan finom gyümölcseivel.
Így jött el a tubisvát előtti hét szerdája.
Dönteni kellett: vagy-vagy!
Kisétáltam a kertbe. Az én kis fügefám, kertem hajdani dísze ott kókadozott a januári szélben, mint egy ázott kis macskakölyök, árván, szomorúan, reményt vesztve, elhagyatottan. Be kellett látnom, kudarcot vallottam. De hát ezt nem lehet csak úgy annyiban hagyni! Nem vagyok az a fajta, aki csak úgy! Most már csak azért is! Irány a kertészet. A pénztárosnőtől volt bátorságom megkérdezni, vajon mit ronthattam el most egy éve, és mit kell tennem, hogy ne járjak ugyanúgy, mint a tavalyi fámmal. Mert rendben, fiaskót szenvedtem, elismerem, de nem szeretnék újabb kudarccal szembesülni. Hogy a fügémnek annyi, na ezt már nem viselném könnyen még egyszer.
A hölgy türelmesen végighallgatott, s a sorban utánam következőkkel szinte versengve adták a jobbnál jobb tanácsokat. A végén már egész kis kupaktanács jött össze a pénztár előtt. A konzíliumot a kasszás hölgy zárta, aki az újonnan kiválasztott fámat egy fiatal segéd gondjaira bízva azzal bocsájtott utamra, hogy legyek türelemmel, mert Izraelben nem úgy mennek a dolgok, mint Európában. Ha egy hónap múlva sem ad életjelet a fügefám, akkor gondolkodhatok a miként való folytatáson.
Ha nem is teljesen meggyőzve, de hazaindultam.
És ha már – odabóklásztam az én kis kopasz fügémhez. Bizony azon se levél, se semmi. Pedig még a szemüvegemet is feltettem. Illetve, amikor feltettem, akkor mintha… Igen, itt oldalt lent, meg feljebb is, a másik oldalon, nem is egy! Aprócska, világoszöld bóbitájú rügy-kezdemények.
De hiszen él!
Az én fügefámat sem olyan fából faragták!
Újságíró
