Volt egyszer egy újság

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy újság. Új Keletnek hívták, izraeli volt, de magyar is, egyszerre nagyon mindkettő. Pedig Kolozsváron alapították, épp száz éve. Utána érkezett Izraelbe, Tel-Avivba. Én is ott találkoztam vele.

Nem volt épp legjobb formájában, de a lap lélegzett, élt, az emberek vették, rendelték és fogyott. A Hanegev utcai szerkesztőségben állandóan csörgött a telefon, a helyzet Hrabal tollára méltó volt. No de ne rohanjunk előre…

2009-et írtunk, és én szerelmes voltam: az izraeli pasimba, Izraelbe magába és az újságírásba. Amikor pedig a koordinátorai az ösztöndíjprogramnak, amivel Izraelbe érkeztem, bejelentették, hogy a Jerusalem Reportnál – a Jerusalem Post magazinjánál – szereztek nekem munkát, azonnal tudtam, hogy nekem máshol a helyem. Az Új Keletnél. Büszkén indultam az első munkanapomon a szerkesztőség felé. Itteni rokonság vagy ismerősök híján azonban senki sem figyelmeztetett arra, hogy mi vár rám a régi buszpályaudvar környékén.

Lepusztult épületek, omló vakolat, multikulturális forgószél, kosz és ezerféle szag fogadott. Gyanús üzlethelyiségek, még gyanúsabb bárok és lokálok, plusz az emberiségnek egy igen speciális rétege. Erre, ezekre Bel-Buda meg a magángimnázium egyáltalán nem készített fel.

Nem készített fel a koszos épületekből az utcára nyíló ajtókra, melyeken sem név, sem szám nem jelezte, hogy mit rejtenek – csak estefelé nyíltak ki és fedték fel a benti nyomort. A szakadt kurvák még szakadtabb üregeire, ahol gyenge izzók világították meg a koszos falakat, kendők lógtak rajtuk vagy talán csak jelképesen egy nyaklánc, olcsó díszek – teljes tudatában annak, hogy nem érdekelnek senkit. Ide nem ezért járnak, itt nem nézelődik senki.

A hely szelleme

Az Új Kelet szerkesztősége mindezektől egy lépésnyire volt csak, vagy még inkább: ebből nőtt ki. Az irodaház bejáratánál őr fogadott – és némi remény. Rendes, a nyolcvanas évekből itt maradt épület, kicsit lelketlen, de még rejthet akármit: liftet, rendes irodát, vécéket.

Lift tényleg volt, működött is, felrepített a harmadik emeletre, ahol ide-oda kanyarogva a szerkesztőségi teakonyhán át eljutott az ember a szerkesztőségi szobáig – illetve miket beszélek: teremig. Dupla sorban kétszer hat steril rekesz tárult elém.

A rekeszekben, ahogy azt Mirjám, a szerkesztőségi titkárnő lelkesen végigmutogatta, különböző nemzetiségi újságok készültek, honfiúi-leányi bősz hevülettel, az egyre szűkösebben csordogáló pénzforrásokból épp csak boldogulva. Ott volt a német nemzetiségi napilap, a román magazin és napilap szerkesztősége, amely két munkatárssal működött – a meglepően fiatal, ám reményvesztett főszerkesztővel, továbbá Pali bácsival, az újságíróval.

Pali bácsi román magyar volt. Vagy magyar román. Mindenesetre gyönyörűen beszélt magyarul, talán pont emiatt ült az Új Kelettel szomszédos dobozban. Vagy talán kifejezetten azért, hogy néha át tudjon üvölteni szép, a harmincas évek filmjeire hajazó magyarsággal, hogy „Á kúrva életbe már, Dán, kiábálsz már megint. Nem hálljá az ember a sáját gondolatait.”

Dán persze Dán Ofry volt, az Új Kelet főszerkesztője, a Jediot Achronot egykori csillaga, a 67-es háború híres riportere, számos könyv szerzője, a helyi magyar közösség szívtiprója, akivel még nyolcvanéves korában is gátlástalanul flörtöltek a magyar klubok hölgytagjai. Ja, és hisztérikus szeretők hívták, R-beszélgetéssel Magyarországról, hogy sikoltozva fenyegetőzzenek öngyilkossággal, amennyiben nem hajlandó azonnal és örökre elköteleződni mellettük.

Pali bácsi nyitására Dán visszakézből válaszolt ugyanolyan hangerővel, kissé rekedten, enyhe izraeli akcentussal: „Fogjad már be, Pali, elegünk van belőled, nem érted?” Pali bácsi általában nem értette, és még mondott valami kegyetlent és irodalmit, mondjuk: „Te egy veszett kutya vagy, Dán” – de azt már lejjebb csavart hangon, amit a nagyothalló Dán már nem hallott, és jobb is volt így.

– Mondott még valamit? – fordult hozzánk Dán, harcra készen, de mi általában megkegyelmeztünk mindkét versenyzőnek, és csak megráztuk a fejünket. Nem, nem mondott semmit. Helyére tetted, Dán.

Szerkesztünk

Dán vaskézzel fogta össze a napilap stábját – egy három és fél fős szerkesztőségben nincs idő lazsálásra. Ő maga már hajnalhasadtával átküldte a napi cikkeket, vagy 10-15 innen-onnan beszerzett anyagot, amiket aztán feldúsítottunk a még működő önkéntes újságírók kétes minőségű (ám nem elhanyagolható hosszúságú) írásaival.

Eredeti tartalom csak a legszentebb terepre, a főoldalra jutott, ahol kéttenyérnyi képek mellett közöltük a nap legfontosabb hírét, persze Dán interpretációjában, hatalmas fő- és alcímekkel megtűzdelve.

– Na, kislányom, hajtsd le a fejbimbódat, és írd, na, így – kezdte a diktálást Dán, és kicsit kihúzta magát, mint a sztártenor, aki épp az O sole mióra készül rá. Ehelyett Dánból csak eltorzított hangok sorozata távozott, váltakozó ritmusban. – Nagybetű, cím – hadarta, hogy aztán a következő, fontos szavakba belelassítson. – A két irrrrrráni rakétahordozóóóóóón terrorhoz szükséges fegyvereket talált a Cáhál. C-vel – tette hozzá. – Alcímek: Háááárrrrromszáz ember felrobbantására is elegendő. Következő. A katonák nem hittek a szemüknek. Következő. Felháborító megsértése az egyezménynek. Pont.

Ezzel az oldal felével már meg is voltunk – a képekkel együtt már legfeljebb öt mondat fért oda, azt pedig már pikk-pakk begépeltük, mi ketten, Dán és én.

Mi korrektúráztunk és tördeltünk, mert bár a géppark özönvíz (de legalábbis ezredforduló) előtti volt, a minőségre ügyelni kellett: az Új Kelet akkor még számos napi és heti előfizetőhöz ment ki. Mi magunk tekertük csomagolópapírba az újságokat, és címeztük meg őket. Küldtünk lapot az Egyesült Államokba, Belgiumba – de még Peruba is. Azokhoz a nénikhez és bácsikhoz, akiknek helyi verzióival Mirjám bonyolódott naponta többször is hosszú, mentálhigiénés telefonbeszélgetésbe.

Mert ha nem lett volna Új Kelet, akkor hova jött volna be Goldsteiner Öcsi, hogy születésnapi köszöntést adjon fel saját magának. „Goldsteiner Öcsinek boldog hetvenedik születésnapot kívánunk. Ad méavöeszrim. Mázál tov.” Aláírás: Sporttársai.

Vagy kinek adta volna be frissen elkészült festményeit az ortodox Helembay, aki a Felvidékről érkezett az országba 2009-ben, mégis pont olyan volt, mint Markovits Rodion havasi haszidjai: tájszólással beszélő egyszerű ember, aki mindenen felül hitt a Jóistenben.

Így volt, nem így volt, talán igaz sem volt – ez a régi buszpályaudvar álom-rémálomvilágába belefolyó, tíz évvel ezelőtti Új Kelet. Csoda volt ez a lap mindig is. Csoda volt, ahogy 2010-ig hetente ötször megjelent. Hétköznaponként nyolc oldalon, hétvégén huszonnégyen jött ki ez az ilyen-olyan, de magyar, bizony, velejéig izraeli magyar napilap – ami már csak árnyéka volt egykori önmagának. De azért még mindig papírra nyomtatták, és áthatotta valami archaikus, megtörhetetlen erő. A hely magyar–zsidó–izraeli szelleme, ami máig táplálja, életben tartja, továbbgörgeti ezt a mi mesénket – az Új Keletet.

Megjelent az Új Kelet újság 2018. decemberi, 100 éves jubileumi számában.