Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy végtelenül zsúfolt, falakkal körülvett város a tizenkilencedik század derekán a Közel-Kelet kellős közepén, amit úgy hívtak, hogy Jeruzsálem. És ebben a városban egyre több szegény zsidó élt.
Sokan közülük mindenüket pénzzé tették, hogy az egykori Szentély közelében temessék el őket, de mivel akkoriban nagyon drága volt postán feladni holttestüket, meg a posta sem volt még úgy kiépítve, mint manapság, hát inkább ideutaztak személyesen, hogy aztán a Teremtő innen szólítsa el őket, ha eljön a napja.
Voltak aztán egyre szebb számban zsidó családok is, mert még az ottomán török viszonyok közepette is, errefelé is beindult a demográfiai robbanás, vagyis egyre több gyerek maradt életben az általában évente-kétévente megszülető új kisbabák közül. És a város falai közt mindenféle súlyos, fertőző betegségek ütötték fel a fejüket, amik pillanatok alatt továbbterjedtek, hiszen ugye akkora volt a zsúfoltság.
És itt deus ex machina belépett a mesébe Mose Montefiori (proto-Soros), egy Londonban élő milliárdos filantróp zsidó, hogy segítsen. És felépítette 1860-ban a város falain kívül az első, Miskenot Saananim nevű lakónegyedet. Voltaképpen csak két házsort némi földecskével, de mindennek akkora hatása lett, hogy azóta is áldják a nevét.

Na persze nem a kortársai, azok eleinte inkább tiltakoztak és átkozták, sőt megpróbálták átverni. Mikor közeledett látogatása, ahol látni akarta a pénzéből felhúzott új házakat, megbízottjai lefizették az egyszerre korrupt és bátor zsidókat, csak tegyenek úgy pár napig, mintha ott laknának, csak amíg a jóhiszemű és naiv pénzember vizitel. Így is lett, a becsapott Montefiori elégedetten távozott, az egy időre pedig mégis csak a falakon kívülre került családok pedig rájöttek, hogy nem is akkora dráma ott élni, sőt. Lett saját, tágas szoba-konyhájuk, még csinos kis teraszuk is az ingyenkéglihez.

Így kezdődött a falakon kívüli, modern Jeruzsálem története. Aztán már halála után közvetlenül Miskenot Saananim mellé a Montefiori adományozta pénzalapból egy újabb negyed is került, a róla elnevezett Jemin Mose. És a nagylelkű milliárdos még egy szélmalmot is rittyentett a házak mellé, hogy munkát adjon a kiköltözőknek.

A falakon belül maradt zsidók pedig látták, hogy ez így jó. És ezért a második, külső rész is kész lett egy évtizeden belül, már 1868-ban Mahane Iszrael néven. Ez a picike negyed önerőből készült, mégpedig a marokkói zsidók saját pénzéből, és mivel nem volt nekik sok belőle, csak egy akkoriban a várostól igen messzinek számító földet tudtak megvenni. Ami persze mára már a város szívébe került. A King David szállodával szembeni oldalon menjünk a belváros felé, és a Ben Simon utcán jobbra egy sikátor végén még ma is láthatunk néhány régi épületet. Középen a David Amar Worldwide North Africa Jewish Heritage Center, amit szintén érdemes meglátogatni, ha már erre járunk.

A harmadik csapat egy évre rá, 1869-ben költözködött a Nahalat Siva nevű, ma már lepukkant, de akkor még malterszagú házakba. Azért siva, vagyis hét, mert hét család fogott össze, vette meg együtt a falakon túl, a Jaffó utca és a Mamilla arab temetője közötti földet. A hét alapító egyike Joseph Rivlin, a mai izraeli államelnök egyik felmenője volt. Manapság vendéglős, kávéházas szórakozónegyed, ha az óváros felé jobbra lefordulunk a Jaffo utcán valamelyik sikátorba a Cion tér és a General biztosító között, akkor ebben a negyedben járunk. Javaslom, hogy a Santi kocsma-vendéglőben, vagy a Tmol Silsom kávéházban ismerkedjünk a vidékkel, régi, megbízható jeruzsálemi intézmények ezek…

Aztán már hamar jött a folytatás a város terjeszkedésében, egy német protestáns csapat kolóniájával 1872-ben. Ennek a Württembergből jött szektának a tagjait aztán a britek internálták Palesztinából a második világháború idején, s egy részük Ausztráliában, másik részük Németországban talált új hazát. De házaik itt maradtak, Jeruzsálemben belőlük lett a Mosava germanit, ahogy Tel-Avivban, és Haifán is, és ezek az épületek manapság csillagászati összegekért cserélnek gazdát.

A következő a Beit David nevű rész lett rá egy évre, ami voltaképpen csak egy nagy ház egy udvar körül a mai Jaffo utca túloldalán. Ha a Kook rabbi utcán fölfelé megyünk, s balra fordulunk a Ticho utcán, akkor rögtön észre vesszük. Ennek az épületnek a második szintjén élt aztán a híres Kook rabbi, a mai nacionalista vallásos cionizmus ideológiai atyja. Emlékét múzeumocska is őrzi, amit szintén bátran meglátogathatunk. Tíz lakás volt a nagy közös udvar körül a falak mögül kimerészkedő szegényeknek szánva, azért tíz, hogy mindig kilegyen a minján, vagyis együtt imdákozhassanak a közös zsinagógában a földszinten.

A következő negyed aztán a mai ultraortodox Mea Searim, vagyis száz kapuk lett, amely akkor még nagyon haladt a korral, itt volt először utcai világítás a városban. És innen aztán már nem volt megállás. Sorra burjánoztak az új lakónegyedek, kiköltözött a falak mögül boldog-boldogtalan, arabok, zsidók és keresztények versengtek a kinti földekért jól felverve az árakat. És többi már történelem, a huszadik században gombamódra szaporodtak az új házak az előkelőbb és a szegényesebb környékeken egyaránt. Aztán Izrael egész új lakónegyedeket húzott föl a semmiből, sajnos főleg az 1967-ben Jordániától elfoglalt részeken, de ez már egy másik mese.

Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
Köszönjük támogatásotokat, ez tart életben minket! Ha szerinted is szükség van az Izraelinfóra, csatlakozz a támogatóinkhoz itt. Minden más támogatási forma itt.