Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy végtelenül zsúfolt, falakkal körülvett város a tizenkilencedik század derekán a Közel-Kelet kellős közepén, amit úgy hívtak, hogy Jeruzsálem. És ebben a városban egyre több szegény zsidó élt.
Sokan közülük mindenüket pénzzé tették, hogy az egykori Szentély közelében temessék el őket, de mivel akkoriban nagyon drága volt postán feladni holttestüket, meg a posta sem volt még úgy kiépítve, mint manapság, hát inkább ideutaztak személyesen, hogy aztán a Teremtő innen szólítsa el őket, ha eljön a napja.
Voltak aztán egyre szebb számban zsidó családok is, mert még az ottomán török viszonyok közepette is, errefelé is beindult a demográfiai robbanás, vagyis egyre több gyerek maradt életben az általában évente-kétévente megszülető új kisbabák közül. És a város falai közt mindenféle súlyos, fertőző betegségek ütötték fel a fejüket, amik pillanatok alatt továbbterjedtek, hiszen ugye akkora volt a zsúfoltság.
És itt deus ex machina belépett a mesébe Mose Montefiori (proto-Soros), egy Londonban élő milliárdos filantróp zsidó, hogy segítsen. És felépítette 1860-ban a város falain kívül az első, Miskenot Saananim nevű lakónegyedet. Voltaképpen csak két házsort némi földecskével, de mindennek akkora hatása lett, hogy azóta is áldják a nevét.
Na persze nem a kortársai, azok eleinte inkább tiltakoztak és átkozták, sőt megpróbálták átverni. Mikor közeledett látogatása, ahol látni akarta a pénzéből felhúzott új házakat, megbízottjai lefizették az egyszerre korrupt és bátor zsidókat, csak tegyenek úgy pár napig, mintha ott laknának, csak amíg a jóhiszemű és naiv pénzember vizitel. Így is lett, a becsapott Montefiori elégedetten távozott, az egy időre pedig mégis csak a falakon kívülre került családok pedig rájöttek, hogy nem is akkora dráma ott élni, sőt. Lett saját, tágas szoba-konyhájuk, még csinos kis teraszuk is az ingyenkéglihez.
Így kezdődött a falakon kívüli, modern Jeruzsálem története. Aztán már halála után közvetlenül Miskenot Saananim mellé a Montefiori adományozta pénzalapból egy újabb negyed is került, a róla elnevezett Jemin Mose. És a nagylelkű milliárdos még egy szélmalmot is rittyentett a házak mellé, hogy munkát adjon a kiköltözőknek.
A falakon belül maradt zsidók pedig látták, hogy ez így jó. És ezért a második, külső rész is kész lett egy évtizeden belül, már 1868-ban Mahane Iszrael néven. Ez a picike negyed önerőből készült, mégpedig a marokkói zsidók saját pénzéből, és mivel nem volt nekik sok belőle, csak egy akkoriban a várostól igen messzinek számító földet tudtak megvenni. Ami persze mára már a város szívébe került. A King David szállodával szembeni oldalon menjünk a belváros felé, és a Ben Simon utcán jobbra egy sikátor végén még ma is láthatunk néhány régi épületet. Középen a David Amar Worldwide North Africa Jewish Heritage Center, amit szintén érdemes meglátogatni, ha már erre járunk.
A harmadik csapat egy évre rá, 1869-ben költözködött a Nahalat Siva nevű, ma már lepukkant, de akkor még malterszagú házakba. Azért siva, vagyis hét, mert hét család fogott össze, vette meg együtt a falakon túl, a Jaffó utca és a Mamilla arab temetője közötti földet. A hét alapító egyike Joseph Rivlin, a mai izraeli államelnök egyik felmenője volt. Manapság vendéglős, kávéházas szórakozónegyed, ha az óváros felé jobbra lefordulunk a Jaffo utcán valamelyik sikátorba a Cion tér és a General biztosító között, akkor ebben a negyedben járunk. Javaslom, hogy a Santi kocsma-vendéglőben, vagy a Tmol Silsom kávéházban ismerkedjünk a vidékkel, régi, megbízható jeruzsálemi intézmények ezek…
Aztán már hamar jött a folytatás a város terjeszkedésében, egy német protestáns csapat kolóniájával 1872-ben. Ennek a Württembergből jött szektának a tagjait aztán a britek internálták Palesztinából a második világháború idején, s egy részük Ausztráliában, másik részük Németországban talált új hazát. De házaik itt maradtak, Jeruzsálemben belőlük lett a Mosava germanit, ahogy Tel-Avivban, és Haifán is, és ezek az épületek manapság csillagászati összegekért cserélnek gazdát.
A következő a Beit David nevű rész lett rá egy évre, ami voltaképpen csak egy nagy ház egy udvar körül a mai Jaffo utca túloldalán. Ha a Kook rabbi utcán fölfelé megyünk, s balra fordulunk a Ticho utcán, akkor rögtön észre vesszük. Ennek az épületnek a második szintjén élt aztán a híres Kook rabbi, a mai nacionalista vallásos cionizmus ideológiai atyja. Emlékét múzeumocska is őrzi, amit szintén bátran meglátogathatunk. Tíz lakás volt a nagy közös udvar körül a falak mögül kimerészkedő szegényeknek szánva, azért tíz, hogy mindig kilegyen a minján, vagyis együtt imdákozhassanak a közös zsinagógában a földszinten.
A következő negyed aztán a mai ultraortodox Mea Searim, vagyis száz kapuk lett, amely akkor még nagyon haladt a korral, itt volt először utcai világítás a városban. És innen aztán már nem volt megállás. Sorra burjánoztak az új lakónegyedek, kiköltözött a falak mögül boldog-boldogtalan, arabok, zsidók és keresztények versengtek a kinti földekért jól felverve az árakat. És többi már történelem, a huszadik században gombamódra szaporodtak az új házak az előkelőbb és a szegényesebb környékeken egyaránt. Aztán Izrael egész új lakónegyedeket húzott föl a semmiből, sajnos főleg az 1967-ben Jordániától elfoglalt részeken, de ez már egy másik mese.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
