A szerelem elmúlik. Az imádott itt húzza mellettünk a mindennapok igáját, igéit: felkelünk, dolgozunk, eszünk-iszunk, hazaérünk, lefekszünk és alszunk. Már nem is látjuk őt – a nagy Ő-t! – szépnek. Nem értjük, hogy szerethettünk bele… A szerelem elmúlik, ha nem ápolják.

Ilyenkor kell egy nap, ami csak az övé. Egy egész nap, amikor csak bámulom, mint szerelmünk hajnalán.

Legyen ez az idő a tiéd!

Ezen a hétfőn te is kihúztad magad a munka alól. Nézted a sétányok lombsátrát, hamarosan szükség lesz rátok a hőségben, gondoltad, azután sütkéreztél az első tavaszi napsütésben, levitted a gyerekeket a játszótérre a cumifához, kiültél sesbest játszani a haverokkal, lebringáztál a tengerpartra, ott találkoztunk, kávéztunk a kedvenc teraszunkon, lépkedtél a langyosodó homokon, óvatosan a hűs vízbe lógattad a lábad, a nyárra gondoltál, ami mindjárt itt lesz, fényképezkedtünk, velünk volt a kutya is, etetted a galambokat és a kóbor macskákat. Szép voltál újra, mint a megismerkedésünk idején. Elvonult rólad a tél, a ború. Repülők szálltak el feletted, új szeretőket hoztak, sebaj, alattad épült a metró, és én újra beléd szerettem, Tel-Aviv.

Fotók: Silló Sándor