A mesemondó

Boribon és Roni-Ron lefekvés előtt

Minden igyekezet dacára az anyanyelv megőrzése az anyaországon kívül élve nem könnyű feladat. Hiába a bőröndben kicipelt Weöres Sándor-kötetek, a Cini-cini muzsika meg a sok Boribon, mire bölcsődébe, kiscsoportba kerül a gyerek, mindezt lassan felváltják a helyi mondókák, gyerekkönyvek rímei és ritmusai. Így volt ez az én gyerekeimmel is – viszont cserébe rajtuk keresztül a saját gyerekkorom versei és meséi mellé megtanultam kívülről szavalni az izraeli óvodások versikéit, meséit is. Lea Goldberg kibucból kiszökő Pluto kutyája és a Kiadó lakás emberi hibáival és erényeivel megáldott állatkái, Meir Salev óvodásoktól miniszterek hajáig ugrándozó Tetűlánya és a pelenkától megszabaduló Naftali a Bilikönyvből – de mindenekelőtt Mirjam Roth könyvei lettek az esti lefekvés előtti meseolvasás-rituálé vissza-visszatérő darabjai.

Mirjam Roth, a modern héber nyelvű gyermekirodalom egyik legismertebb szerzője, szakértője és kutatója, 1910. február 16-án született Érsekújváron, az akkori Osztrák–Magyar Monarchiában, Roth Jenő és Heléna gyermekeként. Apja, aki az első világháborúban is katonáskodott, a város zsidó iskolájának igazgatójaként dolgozott. Mirjam pszichológiából és pedagógiából diplomázott a brnói Masaryk Egyetemen, és aktív tagja volt a szocialista-cionista Hasomer Hacair ifjúsági mozgalomnak. 1931-ben egyedül, a családja nélkül vándorolt ki Palesztinába. Itt a Kibuc Mozgalom Tanárképző Főiskoláján és a Jeruzsálemi Héber Egyetemen tanult tovább, és 1937-ben a Saar Hagolan kibuc egyik alapítója és annak első óvónője lett. Európában maradt szülei és három idősebb testvére többször meglátogatták Erecben, de nem akartak kivándorolni, és visszatértek szülővárosukba – egyikük sem élte túl a holokausztot. Mirjam 1931 és 1935 között családjának küldött leveleit a cfati Magyar Nyelvterületről Származó Zsidóság Múzeumában őrzik.

„Olyan családban nőttem fel, amely számtalan történettel gazdagította gyermekkorom világát. Három ember kedveltette meg velem a könyveket és a meséket: anyám, apám és nagyapám. Anyám vérbeli mesemondó volt. Nemcsak Magyarországon eltöltött gyerekkoráról mesélt nekem, hanem a magyar népmesék, a magyar történelem hőseiről, a magyar klasszikusok gazdag világából, melyeket ő még a szüleitől hallott. Tele volt rímekkel és népi mondókákkal, mindenre volt egy története. A magyar rímek máig visszhangoznak a fejemben. Apám is hozzájárult ahhoz, hogy mesélő lett belőlem. Ő többnyire héber és zsidó forrásokból merített bibliai történeteket, zsidó bölcsek tanításait, valamint első világháborús tapasztalatait mesélte el nekünk. Hat évet töltött el szibériai fogságban, és cionistaként tért vissza onnan. Később tanárként dolgozott a zsidó gimnáziumban. Izraelbe vándorlásomat leginkább apám nézeteinek köszönhetem… A nagyapám hentes volt, nagy, erős, izmos ember, meleg szívvel – és neki is kitűnő mesélőtehetsége volt. Ő szinte analfabéta volt – lassan, ajkát mozgatva elolvasta az újságot… Történetei hemzsegtek félelmetes alakoktól – rablók, démonok, kísértetek –, és mindig volt valami végzetes veszély, amit le kellett bennük küzdeni. Történeteinek középpontjában a babonák álltak. Lelkesen ittuk magunkba történeteit.”

1960-ban Roth New Yorkban szerzett további diplomákat a Bank Street College of Educationben, a Columbia Egyetemen és a City College of New Yorkban. Izraelben óvodapedagógusi pályája mellett főiskolákon, egyetemeken tanított és adott elő, valamint éveken keresztül ő látta el a kibucmozgalom óvodáinak felügyeletét. Komoly kutatásokat végzett és publikált a gyermekirodalom témájában, a mesék pedagógiában, gyereknevelésben való felhasználásáról írt cikkei és tankönyvei a mai napig tananyagként szolgálnak.

Roth csak idős korára lett ismert és elismert a szélesebb közönség körében is. Óvodapedagógusi és tanári pályája befejezésekor, hatvannégy éves korában kezdett maga is meséket írni. 1974-ben jelent meg első gyermekkönyve, az Öt lufi története, Izrael egyik legkedveltebb gyerekmeséje, amelyből azóta több mint kilencszázezer példány fogyott el, évente most is közel harmincötezer kötetet nyomnak újra belőle a fiatal generációknak. Ezt a mesét később további közel húsz, mára szintén klasszikussá vált mese követte, mindegyiket neves izraeli grafikusok illusztrációi tették teljessé és felejthetetlené (Forró kukorica, Jael háza, Mondjuk, hogy…). Roth több rangos elismerést kapott munkájáért, többek között az izraeli Bialik-díj és az UNICEF gyermekkönyvekért járó díjának is birtokosa volt. Kilencvennégy évesen hunyt el a kibucában. Egyedülálló, több mint háromezer kötetes gyerekkönyvgyűjteményét az Oranim Főiskolára hagyta, ahol ma könyvtár és kutatóközpont őrzi emlékét.

„A könyv olyan, mint egy gyerek, nevén nevezik, a könyv olyan, mintha élne – lélegzik.”

Nincs egyetlen izraeli gyerek sem, aki ne fújná kívülről Mirjam Roth könyveit, és nincs izraeli, aki egy kidurranó lufira ne mondaná rá a „zsolozsmát”: „Ne búslakodj, Roni-Ron, így végzi minden ballon…”

Az Öt lufi története öt kisgyerekről szól, akik színes léggömböket kapnak ajándékba: Ruti kéket, Ron sárgát, Lilla (Szigalit) lilát, Uri zöldet kap, Alon pedig egy pirosat. Természetesen egyikük sem tud eléggé vigyázni, és végül elveszíti a játékát, de mindegyik lufinak más a sorsa: az egyik a rózsabokorban landol, egy másikat a túlságosan aggódó ölelés durrant ki, van, amit a papa túl nagyra fúj fel, egyet pedig a cica csen el, és pukkaszt ki éles kis karmával. Csak az utolsó, a piros léggömbnek lesz más a sorsa, mert azt felkapja és elröpíti a szél. A gyerekek, akik eddig egymást vigasztalták a durranások okozta ijedelemben és szomorúságban, csak néznek, néznek utána, és elköszönnek tőle: „Salom, salom, balon adom! – Szia, szia, piros lufi!”

„Nem csak a színekre akartam megtanítani a gyerekeket; a szomorúság és a boldogság között akartam őket mozgatni, hogy tanulják meg leküzdeni a bánatot és azt a tényt is, hogy ha valaki nagy-nagy szeretettel ölel meg egy léggömböt, akkor azt ki is pukkaszthatja. Az érzelmek skálája és sokfélesége sokkal fontosabb lecke, mint a színek ismerete.”

Az öt léggömb gyermekdednek tűnő, egyszerű történetéből aztán a népszerűsége – a „csapból is ez a mese folyik évekig otthon” – további, mélyebb értelmet kereső elemzéseket és értelmezéseket szült. Lehetséges, hogy minden gyerek egy-egy életfelfogást, jellemet is képvisel a társadalmunkban?

A zöld lufit vadul kergető Uri a kalandvágyó, hedonista típus; Ron, aki a sárga (aranyszínű!) lufit egyre csak fújná és fújná, a kapitalista, féktelen, előnyöket hajhászó globalista; a lufit túlságosan védő és ölelésével megfojtó Ruti a neurotikus, szorongó, depresszív alkat lehet, míg a lufit szabadon elengedő, liberális Lilla naivan áldozatul esik a természet – a macska – önkényének? És a piros (vörös) lufit útjára bocsátó Alon? Ő a természettel harmóniában élő, de önmagát fel nem adó szabad szellem, aki egyenlőséget és közösséget keres – pont úgy, mint megalkotója, a cionista kibucalapító.

A piros lufi után integető és attól búcsúzó gyerekek képe szinte már beleégett az izraeli kollektív emlékezetbe, talán ezért ennek a léggömbnek a további lehetséges sorsa egy érdekes kiállítás témája is lett, amelyet a mesekönyv kiadásának negyvenedik évfordulójára hirdettek meg 2014-ben. A felkért grafikusok, festőművészek azt rajzolták meg, hová fújta azóta a szél Alon léggömbjét: az illusztrációk között voltak gyerekes, játékos és nosztalgikusan szomorkás továbbgondolások is, de az Izrael történelmének fájóan részét képező gyász is szerepet kapott a piros lufi sorsában.

„A léggömbök az álmok, és az álmok szétfoszlanak, csak egyetlen marad meg: a piros léggömb, és én nem tudom, hol van. Elsodorta a szél – szó szerint. És tovább lebeg. Ahová a szél elfúj, oda érkezem majd én is.”

(Az idézetek: Mirjam Roth)

Az írás megjelent a #Izrael70magyar című könyvünkben is. Megvásárolható >>