Tel-Aviv, 1938. április 30. (eredeti helyesírással)
Még nincs egészen harminc éve Tel-Aviv megszületésének. És a zsidó város magán is viseli annak a sietségnek a bélyegét, melynek jegyében felépítették. Városrészeket mutatnak itt nekünk, melyeknek helyén még három évvel ezelőtt térdig érő homokot kavart magával a hámszin, a palesztinai tavasz forró, fullasztó szele. Ha a Cáfonban, a város északi negyedében járunk, az Arlosoroff utca környékén, még besüppedünk ebbe a reménytelenül sárga homokba, amire a város kockaházai felépültek.
Épp a harminc év és épp a kockaházak egyformasága miatt Tel-Avivban kevés a karakterisztikum. Nem a régi zsidóország ez a város, a maga történelmével és emlékeivel. Uj valami ez. Az ujjátámadt zsidó építőerő verejtékes munkájának mentsvára, ahol ma még csak 150 ezer ember él, de ahol rövidesen néhányszázezer zsidó lélegzik szabadon.
*
Az első napokat valóban lázasan éli itt le az ember. A héber beszéd, a város lakosságát kétszeresen meghazudtoló forgalom, a rengeteg és kimagasló művészi esemény, mind hozzájárulnak ahhoz a kábulathoz, ami erőt vesz azon, aki először lépett e zsidóváros uccáira.
Amint az ember letér az Allenby utról, a Jaffa felé vezető egyik mellékuccán hamarosan elmaradoznak a kockaházak és egyszerre keskeny sikátor elé ér. Az aszfalt helyett homok. Az elegánsan öltözött hölgyek és urak, a rövidnadrágos, izmoslábú chaluca és az erőt, egészséget sugárzó munkás helyett leplekbe burkolt, ázsiai naptól sötétbarnára sült, különös arcu nők járkálnak méltóságteljes tartással és rengeteg gyermek hancurozik körülöttük. A házak? Szánalmas, vékonyfalu szükségházak, apró ablakokkal, a nyomor minden külső és belső jelével. Tel-Aviv jemenita negyede ez.
Miért alakult ki külön jemenita negyed ebben a városban? Hiszen hivatalos hatalommal senki sem telepítette ide a jemenitákat. Mégis, a puszta országának gálutjából idemenekített többezer jemenita Jaffába, az arabok közé huzódott. Ez a városrész ui. közigazgatásilag még Jaffához tartozik. A jemenita nem akart elszabadulni régi, arab környezetétől. Ide bujt meg, az arab város közvetlen szomszédságába. És itt folytatja azt az életet, amit évezredeken át folytatott Jémenben, az egyetlen hébernek megmaradt zsidó törzs négyezer éves hazájában…
Kelet szegénysége és különlegessége tarkállik a jemenita negyedben. Arabos kosztümökben járnak-kelnek a nők. Gurgulázó héberségüket arab szavak teszik érthetetlenné.
Érdekesek ezek a koravén asszonyok, fáradt, lefonnyasztott zsidó arcukkal! Alakjuk egyformán vékony, lábuk hosszú, felsőtestük rövid. Szemük csillogóan fekete, hajuk sötétbarna és göndör.
Férfit alig látni. Szombat van és pészách, minden 13 éven felüli jemenita templomban. De gyermekeik itt hancuroznak. Vidám boxmérkőzés zajlik előttünk. A vesztes, vékonydongáju legényke, hamarosan megbarátkozik a járókelővel.
– Cion ben Zacharje – így mutatkozik be, és azonnal felajánlja eladásra a sapkáját.
– Szombat van – oktat ki –, nem szabad kalap nélkül járni.
– De pénzt sem szabad elfogadni – válaszoljuk. Igen ám, csakhogy ő micvét csinálna a kalapjával…
Vajjon ezt is Jémenből hozta magával, vagy már itt tanulta „európai” testvéreitől? Különben: a jemenita lányt cselédnek szerződtetik a telavivi uriházakhoz; a jemenita fiu pedig a legjobb hordár. Mindkét kategória híres a hangjáról. Éneküket átveszi az egész jisuv. Értékes művész és munkás elegyek kerülnek ki közülük. Szépművű ötvösmunkáikat szivesen vásárolják a turisták.
A jemenita zsidók külön egységben élnek és nem keverednek az Európát is megjárt néppel…
Nem sokáig marad meg Tel-Avivnak ez a különlegessége. Tel-Aviv városa közjogilag is magának követeli ezt a negyedet. Át akarja hozni Jaffától, le akarja bontani a szükségházakat és modern blokkházakat szeretne építeni a helyükbe…
*
A krizis tünetei Palesztina életében igen változatos formában jelentkeznek. A telavivi rendőrség 1936-ig egyáltalában nem ismert bűneseteket. Huszonöt éves fennállása óta ebben a városban egyáltalában nem loptak, nem törtek be és senkit rablás szándékával meg nem támadtak. 1935 őszén azonban beköszöntött az „abesszin” válság és a zavargások alatt ez még jobban elmélyült. Az utóbbi két év alatt azután az a csoda is megtörtént, hogy loptak Tel-Avivban. A válság alatt az erkölcsi rugók kissé megereszkedtek. Már tolvajok is akadnak Tel-Avivban. A Matatéj szinház, a palesztinai élet görbe tükre pészáchi műsorára is tűzte őket.
A Matatéj a tolvajokat formás fegyenci egyenruhákban vezeti fel, amint klasszikus bibliai tréfákkal szórakoztatják egymást a börtönben.
A jelenet azzal kezdődik, hogy az arabos héberségű rendőr jövevényt hoz, a zsidó Batlent, aki épp most érkezett Európából. A néző tudja, hogy a palesztinai „bűnöző” jellegzetes típusa az „illegális” bevándorló. A jövevény gyámoltalanul szepeg a durva humorú tolvajok között és mélyen megdöbben, mikor közlik vele: ezek itt négyen mindnyájan hivatásos bűnözők. „Még sosem láttam héberül beszélő tolvajokat” – rebegi. „Ó, Erec Jiszráélben látsz majd eleget” – vigasztalja a főtolvaj.
A jövevény természetesen szeretne mihamarább a bíróság elé kerülni. A tolvajok készséggel állnak rendelkezésére. Megalakítják ők a bíróságot.
A vád egészen különös. A jövevény bűne nem kevesebb, mint annyi, hogy él: jár-kél. Palesztinába akar vándorolni. Lélegzik, álmodik. És végül: azt állítja magáról, hogy ember.
Felvonul a védelem is. Érvei korántsem közönségesek. Bebizonyítja először, hogy a jövevény nem él. Igaz ugyan, hogy közönségesen életnek nevezik, ha valaki megszületik és létezik, de hát élet az, amit a jövevény folytat? Igaz, Palesztinába akar vándorolni. De vajjon kivándorolhat-e? Az is igaz, hogy a jövevény lélegzik: de hát levegő az? Járni-kelni szeretne az ég alatt: de hol itt az ég?… Azt állítja magáról, hogy ember. Jó, jó, de ki hiszi ezt el neki? És ha elhiszik, hát lényeges ez ma egyáltalában?…
A szatíra a velőkbe hasít. Főként, mikor a főtolvaj kihirdeti a döntést, mely szerint a vádnak és védelemnek egyaránt nincs igaza. A jövevény se nem élő, se nem halott: a jövevény élőhalott. És éppen ezért felmentését ajánlja. Az indokolás igen egyszerű. A tolvajok önmagukat igazolják vele: a náluknál nagyobb tolvajok amúgy sem fogják felmenteni… Ami azonban nem akadályozza meg a főtolvajt abban, hogy a jövevény zsebéből ki ne emelje annak ezüstláncos zsebóráját…
A Matatéj műsora különben végigvezet az ország egész életén. A felosztási terv, a zavargások, a harmincöt nyelvet beszélő palesztinai zsidóság, a palesztinai szimfónikusok, stb., stb. mind mulatságos „anyag” számára. A remek színészek s a kitűnő rendezés teljesen indokolttá teszi a Matatéj országos sikerét.
A cikk az Új Kelet 1938. április 30-i számában jelent meg.
