Hagyján Bibi…
A közkeletű mondással ellentétben, miszerint a pesszimista a realista optimista, szerintem az optimista az az ember, aki mindenek dacára meg tudja őrizni optimizmusát. Ehhez lényegesen több erő és kreativitás kell, mint a pesszimizmushoz, mely ugye nem más, mint széttárt karokkal elfogadni azt, ami van.
De először is legyünk pesszimisták. Minden okunk megvan rá, ha szembesülünk a választások eredményeivel. Az egyik ilyen a jobboldali választópolgár viselkedése, hogy aggályok nélkül támogat egy olyan politikust, aki ellen a rendőrség bizonyítottnak véli a korrupciós vádakat hosszú nyomozást követően, azok után, hogy kihasználta miniszterelnöki pozíciójának minden előnyét, és ráadásul a főügyész is megalapozottnak találta a vádpontokat. Szintén aggasztó, hogy megugrott a vallási fundamentalizmust hirdető pártok támogatottsága, pontosan követve a demográfiai növekedésükből fakadó prognózist.
Első ma reggeli gondolatom az volt, hogy amennyiben Netanjahunak tervei szerint sikerül megszavaztatnia azokat a törvényeket, melyek kimentik a bírósági eljárás alól, (nekem már az előzetes meghallgatás is egy ilyen lehetetlen, és érthetetlen kitétel), akkor többet ebben az országban nincs helyem, hogy egykori fogadalmam szerint nehogy úgy járjak, mint nagyapám, aki nem tudta, mikor kell menekülésre fognia. És én még időben lépek.
Ha viszont ma reggel sincs kedvünk a tehetetlen vesztes szerepéhez, akkor érdemes elgondolkodnunk a jelenlegi helyzeten, és optimistán végiggondolni, hogy milyen lehetőségeink is lehetnek?
Sok minden jut eszembe. A növekvő számú vallásos lakosság eltartásának problémáját a következő évtizedekben kiépülő robotizáció valószínűleg szerencsésen megoldja, de az általuk támogatott pártok halachikus (vallási) törvénykezésének bevezetése ellen nem tudom mi védhetne meg.
Talán utat kéne keresni azokhoz a vallásos emberekhez, akik maguk is szenvednek ettől? Talán több segítséget kéne adni azoknak, akik nem is kis számban el merik hagyni közösségüket, családjukat, és a megélhetéshez szükséges iskolázottság, pénz és eszközök hiányában is megpróbálnak beilleszkedni a nyitott társadalomba?
Meg kéne keresni személyesen azokat a kormánypárti, jóhiszemű politikusokat, valamint az őket támogató pénzembereket, akik esetleg belátóak, és – aggodalmainkra választ kérve – megpróbálni meggyőzni őket, hogy mindannyiunk érdekében tegyenek lépéseket a jogrendszer megerősítésére, a demokratikus társadalmi vívmányok megőrzésének egyetlen lehetőségeként.
Sokan naivnak tarthatják ötleteimet, de hát akkor tessék valami mást kitalálni! Csak egyet nem akarok hallani: hogy nincs mit tennünk!
Festőművész
