Az idén nem akart sehogy se kitavaszodni. Szökőév. Az idén tizenhárom újhold lesz. Ki kell várni, hogy a kétszer ránk mért téli hónap, az ádár másodszor is kiteljen. Talán majd purim után… így sóhajtoztunk az európainak is túl hideg márciusban. Aztán már jócskán benne jártunk a niszánban, sőt már az áprilisban is, de rosszkedvünk tele nem akart elmúlni.
Egy hónap híján négy éve a reptéren egy izraeli hivatalnok a kezembe nyomta a teudat zehutomat. Ez volt az első szó, amit megtanultam: személyi igazolvány. Nem volt se nyers, se ünnepélyes: Holnap Izraelben – az új Hazádban – választás lesz. Mától izraeli állampolgár vagy: szavazhatsz! A betűket sem ismertem, azt se tudtam, ki kicsoda a plakátokon. Nem mentem el.
Most itt baktatok a szomszéd utcában az iskola felé. Melóból jövök. Legyünk túl rajta! Az udvar bejáratánál sok kis asztal. Plakátok, szórólapok. Az aktivisták még az utolsó pillanatban is megpróbálnak a pártjuk mellé állítani. Az ortodoxoké átnéz rajtam. Rám van írva, úgy látszik, hogy nem az ő madaruk vagyok. Köszönöm, nem kérek Bibit! – mondja előttem egy hölgy. Bent aztán komoly csend, megkeresnek a listában. Kicsit izgulok, remélem, rajta vagyok. Persze. Nem köszöntenek fel, mint 18 évesen, mikor egy másik Hazában először szavaztam, mégis van valami ünnepélyes ebben a pillanatban, még ha más nem is tudja. Kiválasztom a kártyát, beteszem a borítékba…
Nézem a repülőtéren a könnyedén magasba emelkedő tonnákat. Gyerekkorom óta lelkesedem azokért az emberekért, akik feltalálták ezeket a szerkezeteket, amelyek erősebbek a gravitációnál. Nézem a könnyűséget, száz kiló súllyal a földhöz tapadva.
Finkelstein nem talált fel semmit. A gravitáció evidenciáját kínálta a megbízóinak. Ellenség kell, pontosan meghúzott frontvonal, amely a társadalmat kettészeli. És vezényszavak a harchoz. Aki így építi fel a hatalmát, az nem veszíthet. A dolgok lefelé esnek.
Nyugodtan a másik oldaladra fordulhatsz a sírban, Mr. Finkekstein, nélküled is működik a gravitáció mindenütt. Brazíliától Azerbajdzsánig, a Fülöp-szigetektől Törökországig. Ezek a te évtizedeid lesznek.
A repülő idealisták helyett a földhözragadt sötét realizmus. A legkedvesebb eminensed mintaállamot rombolt Magyarországból, barátja, a másik jó tanuló pedig éppen most söpörte be a sikert. Ez a te érdemed is!
Akik szerint pedig az ember több, mint jelszavakat bégető, üvöltő csőcselék, jól tartott vazallus, talpnyaló, azok most próbálnak összekapaszkodni és a demokrácia bástyái mögé bújni. Amíg vannak. Bástyák és emberek. Mert Magyarország elesett. Mindenki menekül, vagy feltett kézzel megadja magát, kollaborál, vagy belső emigrációba vonul. Szépítgethetjük ezt a képet, mondhatjuk, hogy de… de ez van.
És most újra te győztél! Gratulálok, Finkelstein!
(A csapda pedig az, hogy nem lehet kiszállni. Ahogy ezt írom, a Finkelstein-gravitáció máris elhelyez a front egyik oldalán. A másik oldalon pedig már el is hangzik a tűzparancs.)
Másnap már jöttek is az üzenetek, cinikusak is, naivak is, olyanoktól, akik tudták, miért hagytam ott azt a szétgyalázott országot: “Akkor most hazajössz?” Remény és káröröm. Ment a válasz: Itt még van remény! Csatát vesztettünk a Finkelstein ellen, nem háborút.
(Nem lehet kibújni a logikája alól; lám, az ő terminológiáját használom. De nem szeretném démonizálni. Egy dolgot tudott az emberről: ha a vackát védő állattá változtatjuk, mindenre képes lesz. Jól gondolta.)
Drága barátaim, mielőtt belekeverednénk egy pesszimizmus–optimizmus vitába: nem a gravitáció tagadása emeli fel a tonnákat a magasba, hanem a fölényes ismerete. Nekem nincs ötletem; csapkodok, mintha szárnyam volna.
Hónapok óta remegő gyomorral nyitjuk ki a Fb-ot. Vérteződünk, gyűlik a szánkban a nyál. A FB-fighterek köpködése komoly kihívás. Köpni vagy nyelni: ez a két lehetőség.
Mi, demokraták, humanisták (akinek tetszik, írja hozzá: liberálisok) valamit rosszul csinálunk. Azt képzeljük, nekünk is be kell szállni a pofozkodásba csupán azért, mert mindenki ezt teszi. Nem tudom, mit kell tenni, de jó érzés volt a választás után hazafelé lépkedni és arra gondolni hogy holnaptól megint nem kapcsolom majd be a híradót, és átgörgetem a politikai posztokat a Fb-on.
Az izraelieket és a magyarokat is.
Nem akarom, hogy a politika használja a magánéletemet! Üzletfelemmé vagy ellenfelemmé tegye a barátaimat! Hogy határvonalakat húzzon, árkokat ásson közénk! Nem akarok ebben részt venni. Kilőttem azt az egy töltényt, ami jár, mert unom a folytonos kézitusát. Az emberek véleménye nem formálható. Úgy, ahogy mi csináljuk, kérdezve, érvelve, úgy biztosan nem. A fogcsikorgatás logikáját pedig nem akarom megtanulni. Csak állampolgár akarok lenni. (És nem szégyellem: kettős.)
Ez a dolgom. A doboz résén át a véleményem odakoppant a többieké mellé.
Odakint sütött a nap, és kifelé jövet már az összes agitátorbrigád átnézett rajtam. Leszavazott! Nem voltam már fontos nekik. Visszakaptam magam a politikától. Hónapok óta nem volt kedvem főzni, ettem, amivel etettek. Máj majorannásan, fokhagymásan. Este meccset néztem. Liverpool szurkoló vagyok; mi győztünk. Reggel láttam a választási eredményeket, és hogy a Fb-on a harcostársak hajnalig nyomták. Távolinak tűnt, mintha az előző életem üzenne. Még egy nap, és már zene szólt a taxiban. Nem bibiztek, nem ganzoltak. Bent sem ordibáltak már a kollégák egymással, mint mostanában mindig.
Rá kell bíznom magamat a demokráciára, és végeznem kell a dolgomat. Május elején Tel-Avivban lép fel Etiópia “bobmarley-je”, Teddy Afro. Hónapok óta nem írtam zenéről… Valaki felébredt bennem és a zsibbadt tagjait tornáztatta. Állampolgárok vagyunk, nem ketrecharcosok. Nem a Finkelstein-univerzum egymás elleni harcra tenyésztett pitbulljai. Ezt értettem meg ott a fülkében, kezemben a borítékkal. Nem gondoltam érzelgős búcsúra, dühös ajtócsapkodásra még kevésbé, csak gondoltam, elmesélem. Lehet, hogy valaki olyan kezébe kerül a palackpostám, aki éppen döntés előtt áll…
Nekem nem kellett döntenem. Sétáltam hazafelé, és éreztem, hogy ez már az a tavaszi nap, amely hónapok óta nem bújt ki a felhők közül. Egyszerűen kitavaszodott.
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
