Nem lesz ez igazi tanulmány – majd azok is bizonyosan készülnek tudós emberek tollából a demokráciakutató intézetekben, meg az egyetemeken –, hanem csak amolyan szubjektív jegyzet, a mindennapok világából.
Volt egy kedvenc műsorom a katonai rádióban, a „Beni barádió”. 2009-től 2016-ig ment. Eleinte délután 2-3 körül, főműsoridőben, aztán száműzték este 11 és éjfél közé. Ekkor lettem későn fekvő, este 11-kor fejemen a fülhallgatóval kutyát sétáltattam, ne zavarjon a család a hallgatásában. Aztán onnan is száműzték, betiltották. 2016-ben Avigdor Liberman volt a védelmi miniszter, ő lett értelemszerűen a katonai rádió feje is. Előtte a védelmi miniszterek nem foglalkoztak a katonai adóval, de ő azonnal lecserélte a főnököket, és repült Beni.
Beni igazi rádiós zseni volt, állandóan újnál-újabb sziporkázó ötletei voltak, egyszer, emlékszem, délután föltette a kérdést: na, mire gondolok, lehet betelefonálni. És Izrael népe vadul betelefonált, őrültebbnél őrültebb tippekkel, mire is gondolt Beni. És mind úgy röhögtünk – legalábbis én –, hogy majd leestem a székről, kiestem a kocsiból, mikor hol hallgattam. Igazi újító volt, feszegette a rádiózás határait, játszott zenékkel, hangokkal, isteni állandó szakértői tábora volt, persze benne volt az aktuálpolitika is, ahogy egy napi aktualitásos politikai rádióban dukál. A leginteraktívabb műsorokat gyártotta, gyártottuk, nála minden mindig élt, és ordított az egészből az eredetiség és a tehetség. De baloldali volt, ez olykor előbukkant (nem mintha a jobboldali rádiósokból ez nem bukkanna elő állandóan), és mennie kellett. Utána ezekben a hangsávokban már nem hallgattam a katonait. Néha, ha unatkozom, ma is visszafülelem, ha jól akarom magam érezni, de már csak az archívumban elérhető itt.
Aztán délelőtt 11-től 12-ig a „Mila Aharona” (Utolsó szó) című műsorban Joszi Szarid helyett a rettenetes, arrogáns és agresszív Irit Linor lett a műsorvezető, aki arra a legbüszkébb, hogy régen baloldali volt, de átnyergelt a jobboldalra, s ezt minden lehetséges alkalommal előadja. Pedig esküszöm, nem érdekel, kire szavaz: csak lenne érdekes, intelligens, szórakoztató. De nem az. Dél felé sem merem már a Galacot, a katonait, régi kedvenc adómat bekapcsolni.
És az egyik legborzasztóbb, a tudálékos, akadékoskodó, bátran és nyíltan minden jobboldalinak alányaló, de a baloldaliakat a lehető leglehetetlenebb és legaljasabb kérdésekkel szívató Jakov Bardugo, a néhány éve kezdődött média-kontraszelekció egyik fő terméke. Minden este 5 körül a katonain, órákig. Miatta nyergeltem át ebben az idősávban is az Aruc Betre, a közszolgálatira, mely ízlésemnek általában túl unalmas, szürkébb rádió a katonainál, de ilyen alakok – legalábbis egyelőre – nincsenek benne.
Azt már meg sem említem (illetve dehogynem), hogy a nők mellé az utóbbi években szinte minden adásban odaültettek egy férfit, hogy legyen, aki megmondja a tutit. Így pl. az intelligens és okos Keren Marciánó az otromba és ostoba Udi Szegállal került párba, a lényeg, hogy Szegál is nyíltan jobboldali, és majd kvázi kiegyensúlyozza Marciánót. Akiről gőzöm sincs, hogy kire szavaz, de ahogy kell, egyformán rákérdez a jobb- és a baloldali politikusok gyenge pontjaira, kiváló szakember.
Így jártam kedvenc rádiómmal, de a tévénél sem kímélnek meg az egyre „vonalasabb” adásoktól. A tízes csatornát több éves küzdelemmel Netanjahu bezáratta, illetve átcsatornázta a szolgalelkűbb tizenhármas adóba. Ma még megtarthattak új otthonukban néhány szókimondó és tényfeltáró műsort, de szintén megkezdődött a nézhető műsorok helyébe a borzalmak közvetítése.
A péntek este, főműsoridőben, 7-kor sugárzott Saron VeRoni Beam című izét eleve csakis paródiaként vagyok képes értelmezni, de a két Likud-nyalonc ömlengős ál-interjúi Netanjahuval és Netanjahunéval olyan szinten alázták az izraeli újságíró-társadalmat, hogy csakis a kapcsológomb bevetésével lehetett menteni a helyzetet. Nem értem, már ezt is lehet? Már itt tartunk.
Sajnos egykori kedvenc tévécsatornámon is egyre növekszik a nézhetetlen műsorok sávja. Lassan tőlük is el kell búcsúznom, mint ahogy a katonai rádiótól tettem, ahol már csak bizonyos – még létező – műsorokat hallgatok: Rino Tzurt, Barkait, Jael Dant. És a tévéből is marad a szemezgetés, a 13-as híradója, a Makor, az Avudim, de nincsenek illúzióim, helyükre is előbb-utóbb lelkes vonalasokat ültetnek, látom a tendenciát.
Szerencsére ott vannak a könyvek, azokat senki sem veheti el tőlem.
Újságíró
