Luba Grungras megtestesítője a zsidóság erejének, humanizmusának és alkalmazkodóképességének. 1925-ben egy befolyásos lengyelországi zsidó család gyermekeként látta meg a napvilágot. 1939-ben megfosztották a családot minden vagyonától, és a Lodz-i gettóba zárták. A következő években Luba elveszítette családja legtöbb tagját, de minden horrort és Auschwitz-ot és Bergen-Belsent is túlélve, ma, 94 évesen itt van közöttünk. Itt van, és tanúbizonyságot ad rendkívüli életerjéről és lehetőséget ad arra, hogy meglássuk, kik is vagyunk mi emberek valójában. – írja erről a törékeny kicsi asszonyról az Adopt a Saphta (Fogadj örökbe egy nagyszülőt) alapítvány.

Ültem és néztem őt. Egyidős imádott nagymamámmal, aki idén éppen 10 éve, hogy távozott közülünk. Hallgattam, ahogy a családjáról mesél, hogy az apja történeteiből hallott először Tel-Avivról, és azt mondogatta magának, ha ezt túléli, odamegy. És itt van. Túlélte a túlélhetetlent, és eljött. Fiatal kántor áll utána a pulpitushoz, nehezen szólal meg. Kéri a közönséget, hogy mondjanak neveket, akikre emlékeznek ma este. Hosszan nem szólal senki, végül egy vékonyka hang töri meg a csendet. Ida Friedmann, Csehszlovákia, mondja, és ettől bátorságot kapnak az emberek, és sorolják a neveket, országokat, végül utolsónak, amikor a kántor ott áll, és a körülöttem álló, ülő emberek könnyes szemeiket törölgetik, mondom én is: Lightág Ármin. És hirtelen nekem is könnyek szöknek a szemembe, és közben boldog vagyok, hogy soha nem látott, 1944 novemberében a háza elől a Dunapartra hurcolt és kivégzett dédnagyapám neve ott lebegett egy pillanatra a langyos, virágillatú Tel Aviv-i estében, és ez a sok száz ember hallotta, és talán ha már egyetlen kép sem maradt róla, legalább ennyit megőriz az emlékezet.

Mert ez a mi közös történetünk, amit mind hordozunk, és amivel együtt kell élnünk.