A napokban kiadásra került #Izrael70magyar című ünnepi albumban – amelyben 70 olyan magyar gyökerű izraeli kapott helyet, aki érdemi és maradandó alkotása, életpályája, munkája révén az újkori Izrael állam meghatározó személyiségének számít – szerepel Gábor Zita is. A holokauszt nemzetközi oktatásában betöltött szerepéről írt Zitáról dr. Trom András egy korábbi cikkében. Írását az albumban szereplő szócikk kiegészítéseként, és a Holokauszt napja alkalmából közöljük.
„Zizi egy tündér!” – mondta Kertész Imre, amikor nem sokkal izraeli útja után dr. Gábor Miklós (Zita édesapja) megszólította az írót a Zeneakadémián egy koncert szünetében. A jeruzsálemi Jad Vasem Intézet, a Holokauszt Áldozatainak és Hőseinek Izraeli Emlékhatósága hívta meg Kertész Imrét, előadást tartani 2002-ben. Programját – mint oly sok magyarét és külföldiét – Zita (ahogy mindenki hívta: Zizi) szervezte, egyeztette, készítette elő. Amikor a Száztagú Cigányzenekar vendégszerepelt Jeruzsálemben, a héberül és magyarul konferáló, tolmácsoló Zizit hallgatva egy néző csodálkozva bekiabált: „hol tanultál meg kedves ilyen tökéletesen magyarul?” A válasz egyszerű volt: Budapesten.
Gábor Zita ugyanis magyarnak született, Budapesten nőtt fel, itt is érettségizett a Radnóti Gimnáziumban, 1990-ben. Még abban az évben felvették a jeruzsálemi Héber Egyetemre. Tanulmányai befejezése után egy évtized alatt a holokauszt nemzetközi oktatásának egyik kulcsszereplőjévé vált. „Már titkárnőként is mindenkinek a jobbkeze volt, nélküle meg sem lehetett mozdulni. Én is úgy mentem utána – fordított szereposztásban – mint tyúk a csibe után, mert ő mindig pontosan tudta, hogy mi a teendő” – mondta róla Chava (Éva) Baruch, Zita szintén magyar származású főnöke.
Zita vezette végig magyar és külföldi politikusok, személyiségek, tanárok százait a Jad Vasemben a Nevek Csarnokában (ahol a holokauszt áldozatainak nevei olvashatók), a Világ Igazai fasorban (ahol a zsidókat mentő nem zsidók emlékét őrzik), az Emlékezés Csarnokában, a múzeumokban, a könyvtárban és archívumban valamint a Holokauszt Tanulmányok Nemzetközi Iskolájában. Zita ennek az iskolának az európai osztályán dolgozott. 2005-ben a holokauszt történetének megismertetésében és tanításában végzett munkája elismeréseként a Magyar Köztársaság Lovagkeresztjével tüntették ki. Fél évvel később, a Jad Vasem érte tartott gyászünnepségén dr. Gyenge András tel-avivi magyar nagykövet Zitáról elmondta: „Egyik legfontosabb feladata volt, hogy a magyar népet még inkább megismertesse közös múltunkkal, azzal a tanulsággal, ami ebből levonható, hogy megérthessük mi is történt”.
Zita „vegyes házasságból” származott: édesapja családja zsidó. Grünfeld László (aki Gáborra magyarosította nevét) és Rotschild Piroska házasságából született a kis Miki, a Bethlen téri Weiss Aliz zsidókórházban, 1944. november 25-én, két nappal azt követően, hogy Szállasi hungarista pribékjei éjszakánként elkezdték a Dunába lőni az összeszedett zsidókat. Zita nagymamáját és édesapját az „árja” Jurinkovits János és 11 éves Ervin fia mentette meg a biztos halálból. Nem véletlen tehát, hogy Zita különös érzékenységgel fordult a túlélőkhöz, sorsukat kutatta és visszaemlékezéseiket a tanítás egyik leghatékonyabb részévé tette. „Az ilyen foglalkozásokat olyan tehetséggel és empátiával tartotta, hogy nem egy meghívott túlélő az átélt borzalmak óta először neki nyílt meg. Többen megvallották, hogy ha nem Zitával kerültek volna kapcsolatba, akkor soha nem mesélték volna el a történetüket” – mondta erről Chava Baruch, azt is hangsúlyozva, hogy „amit Zita végzett, az egyrészt pedagógiai, didaktikai munka volt, amely nagyon sok tárgyi ismeretet követelt, másrészt számos diplomáciai elemmel is párosult, amihez Zitának fantasztikus érzéke volt. Bárkivel tudott tárgyalni, beszélgetni, legyen az illető államfő, újságíró, tanár vagy diák.”
Téved azonban, aki azt hiszi, hogy Gábor Zita családja sorsától indíttatva lett a nemzetközi holokauszt oktatás egyik meghatározó egyénisége és a vészkorszakot túlélők felkutatásának szinte megszállottja. Zsidó származása és a család sorsa ugyanis otthon nem volt téma. Maga Zita nyilatkozta pár éve egy vele készített interjú alkalmával, hogy 17 éves koráig minderről nem is tudott. Nem részesült vallásos nevelésben és a zsidó hagyományokat sem ismerte. A barátnője nyakláncán függő kis medálról sem tudta, hogy az a héber „chai” szó, az élet és a judaizmus jelképe.
A véletlen és a történelem azonban sorsfordító. Zita – akinek a szülei egyébként elváltak – már az érettségire készülve azon töprengett, hogyan kezdhetne önálló életet. Ezzel egy időben, 1989-ben, rendeződtek Magyarország és Izrael között a diplomáciai kapcsolatok. A Szohnut szervezet megkezdte verbuválni az Izraelben tanulni, illetve letelepedni akaró magyar fiatalokat. Ekkor állt elő Zita barátnője azzal az ötlettel, hogy menjenek Izraelbe egyetemre. Ez egyszerre tűnt kalandnak és lehetőségnek is. Zitát ugyan felvették az ELTE-re, de – megkésett jelentkezése ellenére – angol felső- és orosz középfokú vizsgájának köszönhetően felvételt nyert Jeruzsálemben is. Így került az idősebb Gábor lány 1990-ben Izraelbe.
Az előkészítő után a jeruzsálemi Héber Egyetemen pedagógia és összehasonlító világirodalom szakon végzett. Kollégiumban lakott, részt vett kötelező katonai kiképzésen, majd bármilyen munkát elvállalt, ami a szülői támogatás kiegészítéseként a megélhetést biztosította. Volt bébiszitter, családokhoz járt takarítani, vállalt fordítást, tolmácsolást, idegenvezetést (németül és olaszul is megértette magát), szervezett nemzetközi konferenciákat, pótanyaként dolgozott a Perah hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó szervezetnél. „Zizi az a típus – mondja édesapja ma is jelen időben fogalmazva – aki nem adja fel és végigviszi azt, amibe belekezdett. Teljesíteni akar és megfelelni.”
Roni, a húga azt hitte, hogy az egyetem elvégzése után Zita visszatér Budapestre. „Tizenegy éves voltam, amikor elment és számoltam az éveket: már csak kettő van hátra, majd egy, és hú de jó, jön haza” – mesélte. Joli, a mama elmondta: open repülőjegy volt lánya zsebében, bármikor hazajöhetett volna. Ez biztonságot adott neki. Zizi azonban csak jóval később merte bevallani, hogy az első pillanattól annyira megtalálta magát Izraelben és olyan erősen kötődött ahhoz a világhoz, hogy tudta, érezte: ott ereszt gyökereket, és nem tér már vissza, csak rövid utakra. Egyik ilyen látogatása alkalmával – már mint a Jad Vasem Intézet Holokauszt Tanulmányok Nemzetközi Iskolájának munkatársa – a budapesti Bornemisza Péter Gimnázium diákjainak tartott élménybeszámolójában mondta el: először szerelmes lett az országba, utána pedig a későbbi férjébe, David Turgemanba, aki algériai gyökerekkel rendelkezett, de már Izraelben született. Tíz évig voltak házasok. Két gyermekük született.
Roni szerint nővére „európai zsidó” maradt: „Mint európai Magyarországhoz, mint zsidó Izraelhez kötődött jobban, de egyik viszony sem kerekedett a másik fölé. Így választotta gyermekei nevét is: a Tom mindkét nyelven ugyanaz, a Sophie pedig magyarul Zsófia. Tanította őket magyarul, neki ugyanis mindkét gyökere fontos volt, pedig a kint élő magyar gyerekek 90 százaléka nem tud magyarul. Zizi éppen ezért barátnőjével magyar nyelvű iskolát is alapított.”
Zita kezdetben külsős tolmácsként és idegenvezetőként dolgozott a Jad Vasemnél. Chava Baruch elmondta róla: „Zita titkárnőként kezdte. Később a vészkorszakot túlélőknek szánt foglalkozásokat vezetett, majd ezt követően nemcsak szervezőként vett részt, hanem tartalmi kérdésekben is bekapcsolódott a holokauszt oktatásáról tartott szemináriumokba. Fantasztikusan végezte a munkáját. Belülről érdeklődött a holokauszt iránt, amely őt, mint a humanista értékek megtestesítőjét érintette meg leginkább. Zita ugyanis minden szenvedő ember sorsát átélte, minden szenvedést, igazságtalanságot, atrocitást, emberi fájdalmat a szívére vett. Nem hiszem, hogy csak azért, mert felfedezte zsidó mivoltát – ez az ő érdeklődésének csak egy része volt. Zita azért tudta olyan kiválóan végezni a munkáját, mert felismerte: a holokausztban az emberi értékek – jók és rosszak egyaránt – olyan kiélezett formában jelentek meg, hogy minden emberi viselkedés megtalálható benne.
Zitát kapcsolatteremtő készsége, empátiája és kisugárzása tette a Jad Vasem egyik legnépszerűbb személyiségévé. Az intézetben találta meg igazán önmagát és életcélját. Fáradhatatlanul kutatta, kereste a túlélőket. Olyan eseményeket, történeteket, sorsokat tártak fel előtte idős emberek, amelyeket 50-60 évig magukba zártak, mélyen elsüllyesztettek. Ezek a sorsok az ő jóvoltából váltak a holokauszt oktatás legértékesebb elemeivé. Személyes történeteken keresztül, a történelmi háttér bemutatásával, szívhez szólóan és egyben okosan tanította a kurzusain résztvevő történelemtanárokat. Alkalmazkodni tudott hallgatóságához. Mindenkire egyformán figyelt, nyitott szívvel. Segítőkészsége nem ismert határt.”
Ezt nagyon sokan tanúsíthatják Magyarországon is. Az oktatási együttműködés a két ország között tíz évvel ezelőtt kezdődött. Évente 20-25 magyar tanár vesz részt pályázati alapon a holokauszt oktatására felkészítő tanfolyamokon a Jad Vasemben. Az ezredforduló óta az ő programjuk szervezése volt Zita egyik feladata, emellett témafelelős volt és előadásokat, bemutatókat is tartott. Pécsi Tibor, a budapesti Holokauszt Emlékközpont tárlatvezető oktatója és a Bornemisza Péter Gimnázium történelemtanára így ismerte meg. Elmondása szerint Zita mindenkivel személyes kapcsolatot épített ki, a csoportot meghívta a lakására is, családi közelségbe került a magyar pedagógusokkal. Rendkívül hasznos oktatási és szemléltető anyagokat állított össze a tanárok számára. Az egyik ilyen a teresienstadti gettóban készült kis album és az arra épülő oktatási anyag ötvözete. (Utolsó projektje Oscar Schindlerről szólt.)
A kint járt tanárok fő kérdése: hogyan lehet a borzalmat elmondani a diákoknak. Zita és munkatársai ehhez adtak ötleteket, mintákat, amelyeket aztán a hazai viszonyok figyelembe vételével tudnak beilleszteni az oktatásba. A tanfolyamok egyik legfőbb tanulsága, hogy inkább az emberről kell többet beszélni, mint a száraz történelemről, másrészt nem szükséges horrorisztikus képeken, leírásokon keresztül bemutatni ennek az egész témának a drámaiságát, tragédiáját. Helyette egyéni történetek, visszaemlékezések ismertetésével célszerű a vészkorszakot és az Endlösungot közelebb hozni a diákokhoz. Zita ebben volt utolérhetetlen. Bemutatta például a „Repülni szerettem volna, mint egy pillangó” című tananyagot, amely egy lengyel kislány – túlélő – történetét írja le. Az asszony ma is él Izraelben, lehet neki írni, és mindenkinek válaszol. Ez a tananyag általános és középiskolások körében is nagyon sikeres.
Pécsi Tibor szerint a Jad Vasemnél elsajátított módszerrel igyekeznek meggátolni, hogy például a „Jogvesztéstől a népirtásig” című kiállítás megtekintésekor a diákok összetörjenek, belebetegedjenek a látottakba. Azt próbálják elérni – sikerrel –, hogy amikor a fiatalok szembesülnek a rémtettekkel, kialakuljon bennük az eltökéltség a holokauszthoz vezető eszmékkel való szembehelyezkedésre.
Zita a kisiskolások számára is kidolgozott olyan esettanulmányokat, amelyek a hétköznapokból ellesett példákkal játékos formában ébresztik rá a gyerekeket arra, hogy már egészen kis korban tele vannak előítélettel.
„Ma már tudjuk, hogyan kell tanítani a holokausztról, és ebben Zitának nagyon komoly szerepe van” – tette hozzá Pécsi Tibor, ám arra is rámutatott, hogy „teljesen a tanártól függ, hogy a holokausztot elintézi-e egy fél mondattal, vagy hónapokig foglalkozik a témával”.
Aki valaha is részt vett a Jad Vasem tanfolyamán és alkalma volt találkozni, megismerkedni Zitával, és tanulmányozhatta mindazt, amit feldolgozott, biztosan nem fogja elintézni egy fél mondattal a 600 ezer magyarországi zsidó tragédiáját. Chava Baruch-hal közösen szerkesztette és fordította „Az élők menete” című, a holokauszt történetét ismertető szöveggyűjteményt. Ő ültette át héberről magyarra a Nagybánya és környéke zsidó hitközségeinek emlékét megőrző könyvet is.
Rafi Vágó, a tel-avivi egyetem modern kelet-európai történelem professzora, az antiszemitizmus kutatóintézet munkatársa pedig azt mondta el, hogy „amikor Zizi engem, felkért, hogy tartsak előadást különböző csoportoknak, az első perctől éreztem, hogy nagyon tehetséges. Szembetűnő volt, hogy pontosan ismerte a csoportok összetételét és abból következtetve javasolta, hogy mit érdemes nekik hangsúlyozni. Nagyon jó pszichológiai érzékkel adott útmutatást, mélységében elemezve a csoportok összetételét – nemcsak a magyarokét, hiszen sok országgal foglalkozott. Jellemezni tudta a különböző országokból érkező tanárok érdeklődési körét, ismeretszintjét, még azt is, hogy milyen egyéb témák érdeklik őket Izraellel kapcsolatban. Ez az ő személyes, lelki hozzájárulása volt minden egyes kurzus sikeréhez.”
Zita az utolsó két évben kiemelten foglalkozott Horvátországgal, Szlovákiával és Csehországgal, és úttörő munkát végzett ezekben az országokban a holokauszt oktatás beindításával. Emellett kihelyezett tanfolyamokat vezetett, járt az USA-ban és Angliában is. Chava Baruch szerint az egyik legfőbb tulajdonsága az volt, hogy sohasem szállt a fejébe a dicsőség. „Amikor már nagy szárnyakon repült a világban, akkor is pont olyan szerénységgel köszöntötte reggel az ajtóban álló őrt, mint az igazgatót. Juda, az őr a mai napig velünk együtt siratja, mert a lányának tekintette, annak ellenére, hogy 13 unokája van.”
Zita házassága rossz volt. Az izraeli olvasztótégely talán nem tudja elmosni azokat a kulturális és gondolkodásbeli különbségeket, amelyek a számtalan közösség hatását magán viselő diaszpórából bevándoroltakon alapuló társadalmat jellemzik. Zita el akart válni, ezért a férje 2006. április 23-án megölte és utána magával is végzett. Zitát gyászolják Sidneytől Houstonig és Máltától Banja Lukáig. A megemlékezések a Jad Vasem neki szentelt emlék-honlapján olvashatók. Ezekből a reflexiókból egy sugárzó egyéniség, magával ragadó, okos, derűs, melegszívű, nyitott és végtelenül segítőkész ember képe rajzolódik ki.
Fájdalmas leírni: Zita egy tündér – volt.
Az írás 2007-ben megjelent a 168 órában, az Infovilágban és a Régi Sófárban
Az #Izrael70magyar színes albumot a Corvina Kiadó adta ki és a Líra Könyv bolt- és online hálózatában értékesítik április 15-től (bolti ára 3990 forint). A szerzők közül Fenyves Gabriella és Silló Sándor 2019. május 6-án 17 órakor az Írók Boltjában (Bp. Andrássy út 45.), Politzer Maymon Krisztina és Frank Péter május 11-én 16 órakor a Láng Tékában (Bp. Pozsonyi út 5.) mutatja be és dedikálja az érdeklődőknek az ünnepi albumot.
Újságíró, a MÚOSZ alelnöke
