Freireich Ági és Shiri Zsuzsa írásai

Gábor Zita 1972. augusztus 20-án született Budapesten, pedagógus szülők első gyermekeként. 1990-ben az ország egyik legerősebb középiskolájában, az ELTE Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumában érettségizett. Rögtön az érettségi után Izraelbe ment tanulni, 1997-ben összehasonlító világirodalom és pedagógia szakos diplomát szerzett a Jeruzsálemi Héber Egyetemen. A Jad Vasemben csoportvezetőként kezdett dolgozni, amikor a legelső tanárcsoport érkezett. Később már a programok tartalmi szervezéséért is ő felelt.

Emberekkel foglalkozott, egy világméretű tragédiát, a második világháborúban történteket kutatta, oktatta, s az oktatáshoz módszertani programokat dolgozott ki. Ő találta ki és valósította meg, hogy holokauszttúlélőket hívjanak meg, akik személyesen beszélhetnek az eseményekről azoknak, akiknek a második világháború „csak” történelem.

A kelet- és közép-európai tanárok továbbképzéséért volt felelős. Munkájának elismeréseként a magyar kormány magas állami kitüntetésben részesítette: 2005-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.

- Hirdetés -

A magyar kormány azoknak az oktatóknak és kutatóknak adta át a kitüntetéseket, akik élethivatásként dolgoztak azon, hogy megismerjük a holokauszt minden részletét, hogy eredményesen tudjunk tenni annak érdekében, hogy ehhez hasonló dolgok soha többé ne fordulhassanak elő.

2006. április 23-án, harminchárom éves korában tragikus körülmények közt ért véget az élete. Az egész világon gyászolják.

(A Gábor Zita Alapítvány honlapjáról)


Négy évig egy padban ültünk

Gábor Zitával osztálytársak voltunk a Radnóti Miklós Gyakorló Gimnáziumban 1985–1989 között. És nemcsak simán osztálytársak, hanem padtársak és barátnők, angol–orosz szakosok mindketten. A 4. C osztály nyelvzsenijei.

Zizi nevetős, optimista, életvidám lány volt, könnyű volt „beleszeretni”. Ahányszor mosolyra állt a szája, kis gödröcske jelent meg arcán. Ő volt Kati néni, az irodalomtanár kedvence, hisz vérében volt a verselemzés művészete, és bármelyik író-költő legelvontabb soráról is hosszasan tudott beszélni és jelentést „belemagyarázni”. Bevallom, nagyon irigyeltem ezért.

Aztán Zizi hetekig törött kézzel, gipszben jött a suliba negyedikben, amikor az érettségire készültünk együtt. Előttem a kép zuglói házunk tetőteraszán, ahol együtt dolgoztuk ki a történelemtételeket.

Lánybuli volt osztálytársakkal

Az is előttem van, amikor az érettségi után az apukáinkkal beültünk a Thököly út és a Dózsa György út sarkán a cukrászdába fagyizni, és élveztük az érettségi lázas hetei után a nyugalmat. Természetesen szóba került az egyetem. Ott meséltem el Zizinek és édesapjának, Mikinek, hogy Izraelben tervezem a továbbtanulást egy Szochnut ajánlotta programmal. Mikinek nagyon megtetszett az ötlet, és ezért hozta úgy a sors, hogy ketten utaztunk ki Izraelbe.

A mai napig összeszorul a torkom, amikor a cukrászda felé járok, amely töretlenül, majdnem harminc év elmúltával is ugyanúgy ott áll, és várja vendégeit. Nem merek újra bemenni. Valami megállított, amikor megpróbáltam…

Izraelben sajnos messzebb kerültünk egymástól, Zizi Jeruzsálembe, én pedig a haifai egyetemre. Más egyetemi szakot is választottunk, Zizi nemzetközi kapcsolatokkal foglalkozott, én meg gazdasági téren mentem tovább. De a szemeszterek közötti szünetekben, hétvégeken meglátogattuk egymást a kollégiumban, kibeszéltük a pasikat, és együtt buliztunk. Együtt csavarogtunk, kirándultunk külföldre is, s jól emlékszem a kalandunkra, amikor Budapestről lebuszoztunk Pireuszig, és ott szálltunk hajóra, így érkeztünk meg Haifára. Csodás helyeken jártunk, és a fedélzeten aludtunk több száz fiatallal.

Másik életre szóló emlékem Zitával eltöltött egyhetes katonai kiképzésünk, a Gadna 1992 januárjában. Nagyon hideg volt, majd megfagytunk, és még havazott is, ami nagyon ritka errefelé, de nem panaszkodtunk, Zizi ott is csak nevetett, mosolyogtak a gödröcskéi. Jót katonáskodtunk, és gyerekfejjel élveztük a ránk bízott feladatokat, órákat.

1995-ben még jobban szétváltak útjaink, amikor Zita férjhez ment Jeruzsálemben, én pedig a Szochnutnál dolgoztam másfél évig Budapesten. Közben 1997 nyarán kiutaztam a Makkabi Játékokra, meglátogattam, és a kezemben tarthattam az alig egy hónapos Tomot. Ő volt az első a kivándorlócsoportunkból, aki családot alapított és gyereket szült Izraelben.

1997 őszén aztán én is visszakerültem Izraelbe, ezúttal Beer Sevára, hogy MBA diplomát szerezzek. Zizi addigra már őshonos jeruzsálemi lett, és a Jad Vasemben kezdett dolgozni.

Útjaink újra összeértek pár év múlva, 2003-ban, amikor együtt izraeli magyar óvodát alapítottunk az itt élő kisgyerekes családok és persze saját gyerekeink magyarul tanítására.

A projektnek nagy sikere lett, három évig önerőből dolgoztunk, eleinte mindig másik résztvevő lakásán, majd igazi ovihelyiséget béreltünk. Hosszasan terveztünk, leveleztünk, tanterveket készítettünk, kreáltunk, mesejátékokat írtunk, átdolgoztuk őket, akadályversenyt, számháborút szerveztünk, és még sorolhatnám… Ziziből áradtak az ötletek, a gyerekek iránti szeretet, a tenni akarás és a lelkesedés. Ilyen volt a munkában, a Jad Vasemben is, ahogy rövidre szabott karrierje eredményeiből kiderül. Természetesen Zizi kicsinyei, Tom és Szofi is magyar ovisok voltak.

Élni akarását a frizurája is kifejezte: szinte minden két hétben más színű hajjal és új frizurával lepett meg minket. Hol szőke volt, hol vörös, hol koromfekete, hol rövid, hol göndör, vagy épp Kleopátra…

Utoljára 2006 tavaszán találkoztunk, véletlenül futottunk össze, hol is máshol, a pesti Duna-parton az árvizet csodálva. Zizi Tommal, én meg a két fiammal jártunk arra épp.

Nem sokkal később, már itthon, Izraelben az apukám felhívott Pestről, hogy Miki, Zita apukája nem érti a telefonban az unokája hívását Jeruzsálemből, azt kiabálja, hogy gyorsan hívjam a Zizit… Már késő volt, nem volt kit hívni. A családi tragédia megtörtént, bekapcsoltam a tévét, és rögtön megértettem, mi történt…

Aztán együtt is elbúcsúztattuk Zitát a helyi magyar társasággal a tel-avivi Judit cukrászdában. Beszéltünk róla, emlékeket idéztünk fel, és utólag gyötört minket a lelkiismeret-furdalás, hiszen talán tudtunk volna segíteni, ha időben észrevesszük Zizi befelé fordulását… Gyertyát gyújtottunk emlékére, és együtt hallgattuk Koncz Zsuzsa Valahol egy lány című dalát… Azóta is mindig Zizi jut eszembe erről a számról.

Zizi elvesztése számomra óriási tragédia, a mai napig nehéz erről beszélnem, nem tudom elfogadni, hogy egy ennyire értékes, életvidám, élni szerető ember már nincs közöttünk. Mindannyiunk számára hatalmas veszteség.

Freireich Ági


Évekig nem tudtam megmondani az ikreknek

Hosszú évek óta ismertük egymást, mindketten a rendszerváltás utáni első alijahullámmal jöttünk. De csak a magyar ovi idején kezdték útjaink gyakrabban keresztezni egymást, amikor mi ketten lettünk a csapat jeruzsálemi anyukakülönítménye. Mivel általában messzire kellett utazni a találkozókhoz, felosztottuk az utakat: hol én vittem az övéit is, hol ő az enyéimet, a Szofi lányával egyidős ikreket. A lányaink hamar összebarátkoztak, ez lett a magyar ovi egyik legnagyobb vonzereje: „Ott lesz Szofi is, öltözzetek már!”

Aztán amikor a legkisebb már nagyon nagyra nőtt a hasamban, Zita felajánlotta, hogy én maradjak csak otthon, ő hozza-viszi a lányokat, úgyis menne Szofival, s ők ott hárman a kocsi hátuljában imádnak együtt utazni. Ezért az utolsó pár hónapban már csak nyitottam az ajtót, ikrek le, és aztán pár óra elteltével vissza – hála a gondoskodásának, pihenhettem egy kicsit.

Utolsó pesti útja előtt már megszületett a pici. Feljött, ajándékot hozott, és szokatlanul hosszan beszélgettünk. Azt mesélte, hogy jövőre a mi környékünkre költözik. Hívtam, ecseteltem az iskolát, biztattam, hogy akkor másodiktól Szofi egy osztályba jár majd az én egyik ikremmel, nem lesz egyedül, sőt még azt is megbeszéltük, hogy milyen jó lesz, majd együtt járnak az Izrael Múzeum gyerekszakköreibe is a lányok. Minden részletet megbeszéltünk a környék lakbéráraival és boltjaival bezárólag.

Nem kérdeztem, miért tervezi a költözést a város másik végéből. Ma már biztosan tudom, hogy a válása utáni életét rendezgettük be, de akkor nem mertem rákérdezni, soha nem beszélt ilyesmiről. Pedig az utolsó, a magyar ovis években sokat voltam nála, és éreztem, hogy bajok vannak, de csak arról tudtam, hogy férje nehezen találja a helyét. Egyre gyakrabban munkanélküli, nem sikerül sem elhelyezkednie, sem megmaradnia sehol. Zita közben szárnyalt a munkahelyén, egyre nagyobb feladatokat kapott, egyre többen látták a képességeit, sorra halmozták el az egyre nagyobb elismerésekkel. De a rossz dolgokat harapófogóval kellett kihúzni belőle, összeszorította a fogait, és senkinek sem mesélt az otthoni bajokról. Dicsekedni sem hallottam soha, nem volt rá szüksége. Akire rámosolygott, akivel beszélt egyszer, az úgyis tudta, hogy kivételesen intelligens, érzékeny, empatikus és mindezek mellett szerény és kedves teremtés, aki szellemével erőfeszítés nélkül bárkit azonnal levett a lábáról, és az ujja köré csavarta.

Nagyon fiatalon, tapasztalatlanul ment férjhez a magas, jóképű fiúhoz, akit akkor álmai lovagjának látott. Azon a végzetes éjszakán megpróbálta békés módon lezárni élete egy korszakát – nem rajta múlt, hogy nem sikerült.

Reggel a hírekben eleinte még rébuszokban beszéltek, de amikor bemondták a lakónegyed nevét, már éreztem, tudtam. Próbáltam felhívni, hogy megnyugtasson: „Ugyan már, a szomszéd házban, nem osztogatnak, hanem fosztogatnak.” De a sok csörgés után csak az üzenetrögzítő válaszolt.

Aztán még egyszer elmentünk a magyar oviba. Én vittem el Szofit a rokonoktól, de rettenetes volt. A lányoknak nem tudtam mit mondani, végül semmit se mondtam, Szofi se mondott semmit, ők meg kérdezgettek mindenfélét, mint mindig. Addig soha nem tűnt föl, hogy a gyerekek mennyit beszélnek a szüleikről. Szofi meg csak hallgatott és hümmögött, a sapkáját a szemébe húzva. Többet nem mentünk, és csak sok év múltán tudtam elmesélni itthon a történteknek egy enyhébb változatát.

Shiri Zsuzsa


Kései búcsú
- Hirdetés -