Évről évre bosszant.
Ebből a szempontból bizony nem optimális az izraeli beilleszkedésem (klitá). A helyzet, hogy külsőségekkel kell demonstrálnom – most hangos szirénázás mellett vigyázzban állva – igazán bensőséges érzelmeimet, melyek saját családom és az egész társadalmam megrázó veszteségéhez fűződnek, bizony a mai napig komoly ellenkezést vált ki belőlem. Európaiként hozzászoktam, hogy igazán mély érzelmeket nem kell kifelé, a közösség felé bizonygatnunk, demonstrálnunk. Például ilyen a fekete szalag vagy ruha viselése, melyről az évtizedek alatt Európában az emberek többnyire leszoktak. A holokausztra való emlékezést is ezen személyes dolgok közül valónak tartom. Évről évre elviselem, ismétlődően. Mint egy rám erőszakolt ruhát viselem, az oda nem illő, hangos módját a gyásznak.
És így volt már ez akkor is, amikor ideérkeztem. A galéria nyomdájának sarkában, ahol festettem, megdöbbenve vettem észre, hogy munkatársnőm, ki egyiptomi felmenőkkel rendelkezett, oda-odapillantgatva ellenőrzi, hogy én a festékek mellett valóban rendesen állok-e vigyázzban, saját családom emlékére is.
A szirénás megemlékezés módját is túl harsánynak, hangosnak érzem, oda nem illőnek, az igazi átérzést éppen ellehetetlenítőnek.
Ha el is fogadom, hogy e progresszív társadalom a maga fiatalos módján, gyermeki hévvel és nem az Európában megszokott melankolikus dekadenciával áll hozzá a megemlékezéshez, akkor is további kérdéseket vet fel ezen ünnep hármassága. Idén ugyan kevesebb ilyen jellegű kritikát hallottam az izraeli közéletből, azért most is éppúgy aktuális a kérdés, hogy nem kellene-e végre megváltoztatni, különválasztani a holokausztban elpusztultakra való megemlékezést az Izrael államisága alatt terrorcselekményekben és a háborúk folyamán meggyilkoltakétól, illetve az azt követő azonnali örömünneptől, mely Izrael függetlenségi napja.
Az egymást alig egy héttel követő emléknapok akaratlanul is felvetik az összehasonlítás lehetőségét. Vajon miért szól csak egy szirénaszó a 6 millióért és a két szirénázás a háborúk és terrorcselekmények áldozataiért, akik „csak” huszonhatezren vannak? Mi szükség ezen abszurd összemérhetetlen összemérésére? Majd hirtelen a majdnem két napos gyász egyik pillanatról a másikra vált át hangos örömünnepbe, a jom haacmaut karneváljába, mely leginkább az európai szilveszterekre emlékeztet, utcabálokkal, táncos rendezvényekkel, tűzijátékokkal ünnepelve Izrael újkori államiságának aktuális évfordulóját.
Nehéz megértenem, hogy a minden évben újra felhangzó kritikák után vajon miért is nem történik valamilyen változás, holott ez a vallásos pártok érzékenységét vagy érdekeit sem sértheti.
A vélekedés, miszerint Izrael állama oly sok problémával küzd, hogy ez utóbbi eltörpül a megoldandók mellett, azért nem állja meg a helyét, mert a mai Izrael megállapodott, demokratikus berendezkedésű állam, melynek polgárainak jogos elvárása, hogy körülményeik a nyugati társadalmakban élőkéihez hasonlatosak legyenek, és ennek előfeltétele, hogy az ilyen és hasonló, aprónak tűnő problémák is orvoslást találjanak.
Ez évre viszont marad a gyász és ünnep e bizarrul összefonódó egyvelege.
Tehát, kívánok mindenkinek jó gyászolást, és utána minél örömtelibb, boldog függetlenség napi ünnepet!
Festőművész
