„Mindegy, milyen technikával dolgozom, nálam középpontban a szín van”

„A plakátot a huszadik század során sokszor hívták az utca művészetének. Az utca az a közeg, ahol a műfaj igazán otthon van; a maga frappáns vizuális nyelvén elad, hirdet, tüntet valamilyen ügy mellett.” Ezzel a mottóval rendezett az elmúlt év végén nemzetközi kiállítást a Magyar Plakát Társaság. A PosterFesten kiállított Dan Reisinger, a társaság tagja is. Ebből az alkalomból beszélgettünk givatajimi otthonában.

Dan Reisinger plakátok százait tervezte, munkái a mindennapjaink részeivé váltak. Épületei, térbelsői, szobrai is könnyen azonosíthatók. Lépten-nyomon találkozunk tiszta, élénk színekkel játszó alkotásaival, logói szembetűnnek Izrael utcáin, terein, üzleteiben. A felsorolás csak töredékes lehet: az EL AL légitársaság, a Delek gázkereskedelmi vállalat, a Teva gyár, a Maccabi játékok plakátjai, az Izraeli Hadsereg kitüntetései, a haifai Karmelit állomásainak csempéi, a herzliai Sharon szálloda uszodája, a Habima színház jellegzetes fordított hé betűs hatalmas vasfelirata a tel-avivi épület tetején, a Tambur gyár színes épületei.

Mindig azt mondtam, hogy ebbe a frissen született országba friss, erős színek kellenek. De az országépítés éveiben az itteni grafikai stílus elég konzervatív volt. Újdonságként hatott a montázs, a kollázs. A kollázst azért szeretem nagyon, mert a kifejezés szabadságát adja. Mindig kísérleteztem, különböző technikákkal és kifejezésmóddal. Úgy gondolom, ha csak egy stílust használok, akkor nem lehetek szabad.

Dani gyerekkora óta színekben gondolkodik. A hét napjait is színekben látja. Ez a sajátos neurológiai jelenség a szinesztézia. Az öt érzékszerv egyikének impulzusai összekeverednek egy másikéval, például az ízlelés a színekkel vagy a hallás az ízekkel.

A szinesztézia mentális, veleszületett folyamat. Kisgyerekkoromban minden nap színes volt. Színesek a számok is. 7? Sárga. 6? Szürke. A szerda például meleg szín. A társításaimban vannak kevert tónusok is, nem kizárólag tiszta színek.
Én ebbe beleszülettem, színek közt nőttem fel. A kanizsai Reisinger család negyedik olyan generációjához tartozom, amelyik ecsettel keresi meg a kenyerét. Apám amatőr festő volt, és a két nagybátyámmal együtt nagy festő és mázoló céget vittek Belgrádban, Koloritnak hívták. Amikor 1919-ben megalakult Jugoszlávia, nagy építkezések indultak Belgrádban és a környékén. Minisztériumokat, hivatalokat festettek és mázoltak, a munkásokat Bácskából hozták. De még Szalonikiben is dolgoztak, annyira ment az üzlet. Télen a fagy miatt leállt a munka, a kéthónapos szünet alatt az apám dalárdában énekelt, meg magyar színdarabokban, a Mágnás Miskában is. Közben pedig festett.
 Hétéves sem voltam még, amikor meséket rajzoltam magamnak. A mai napig megvan a Schöffer Andris barátomnak írt, vagyis rajzolt levelem, sok más gyerekkori rajzom mellett. Nem tudtam, hogyan kell írni, hát lerajzoltam.

Az említett rajzot a Gyerekkori rajzkönyv című kötetben találhatjuk meg. A Daniról szóló könyvek, kiállításainak katalógusai hosszú polcokat töltenek meg. Díjai, magas elismerései között van magyar lovagkereszt, Izrael-díj (1998), Herzl-díj (1981), de a Nordau-díj (1974) is. Fordulatos élete elkápráztató.

Hetven éve, 15 évesen jöttem az országba Jugoszláviából hajóval, hivatalos közös útlevéllel. A háborút, a magyar megszállást Jugoszláviában éltem át. Egy tükörgyár telepén bujkáltunk. Apámat elvitték munkaszolgálatba. ’44. október 8-án a szovjet hadsereg felszabadított bennünket, de az apám nem jött vissza. A mai napig nem tudjuk, hol és mikor tűnt el. Anyám három év múlva feleségül ment egy nagyon kedves és nagyszerű emberhez, akinek a lányát és a feleségét Auschwitzban pusztították el. Ővelük jöttünk ide ’49-ben. Akkor már volt itt két kanizsai család, tőlük már tudtuk, hogy itt nagy szükség van festőkre. Még Kanizsán megkértem apám segédeit, tanítsanak ki szobafestőnek. Szerszámokkal, tudással jöttem ide, és el tudtam tartani a családot. Eleinte befogadó-központban (Saar Haalija) laktunk, amit én csak Sátoraljaújhelynek neveztem, mert a sátor alja nekünk akkor új hely volt. Először a nevelőapám rokonainak lakását festettem ki. Öt font sterlinget kaptam érte, meg egy létrát. Majdnem két évet dolgoztam. Aztán költöztünk át Jeruzsálembe, Talpiotba, Klausner professzor mellé. De beszélni nem tudtunk, akkor még nem tudtam héberül. A többi gyerek kibucban vagy ulpánon tanulta a nyelvet, én meg festettem, mert abból éltünk. Magyar hely volt akkor a Péter cukrászda, azt kifestettem tulipánokkal, sablonokkal. Télen itt sem nagyon volt munka, úgyhogy csak festettem. Fakeretes, vászonnal bevont házacskában laktunk, sokszor nyitott esernyő alatt aludtunk, mert becsöpögött a víz – ’50-ben nagy hó esett Tel-Avivban. Egyszer bizottság jött a Szochnutból, és a rajzaim láttán rábeszélték anyámat, hogy küldjön el tanulni. Így kerültem a Becálelbe. 16 évesen én voltam ott a legfiatalabb tanuló. Mordechaj Ardon vett fel, Zeév Ben Cvi, Jakov Steinhardt és Rudy Dajan tanított. A Városból a faluba (Min hair el hakfar) című munkámért kapott kitüntetéssel, a Herman Stuck díjjal végeztem a Becálelt, 1954-ben.

Mikor jöttünk, láttuk, hogy minden alijázóra ráragasztanak valami címkét: a románok lopnak, a jekék [németek] túl precízek, a lengyelek siránkoznak. A magyarok meg mind drága villát hagytak Budapesten. Na, ezt az ilyen hencegős hozzáállást nem szeretik az itteniek. De mi csak festő-mázolók voltunk.

Utána mentem a hadseregbe, a légierőhöz. Ott is leginkább a szakmámban tudtam szolgálni a két és fél évet. Azután elindultam London felé, hogy tanuljak, de elakadtam Brüsszelben az ’58-as világkiállítás miatt. Ugyanis megnyertem a Tudomány pavilon plakátpályázatának első díját. Végül a világkiállítás hivatalos plakátja az én művem lett. Ezzel valamicske nevet szereztem. Akkor felvettek az izraeli pavilonhoz karbantartónak, de közben festettem és volt egy kiállításom. Ezután mentem Londonba, ahol akkorra már voltak kapcsolataim, a Marks and Spencerrel, a Hillel House-zal. Kaptam munkaengedélyt, és valami kis fizetést. Tanulni mentem oda, de amikor az iskolában megmutattam a műveimet, a tanár megkérdezte: Mit akarsz te tanulni? Menj, és dolgozz! Így történt, hogy az angol postának, a BBC-nek, különböző cégeknek dolgoztam. Később megismertem a feleségemet és visszajöttem vele Izraelbe 1960-ban. Plakátokat készítettem itt, például a My fair Lady-ét a Habima színháznak, Bat Seva előadásoknak, film- és színházi plakátokat. Hónapokig, évekig minden nap volt az utcán plakátom.

Aztán ’65-ben egy évre visszamentünk Londonba, mert el akartam sajátítani a háromdimenziós tervezést. Amikor visszajöttünk, akkor Tommy Lapiddal, akivel már Londonban is együtt dolgoztunk, megalapítottuk az At (Te) című újságot. Ez lett az első színes héber magazin. Tommy riportokat írt a londoni hippikről, a Beatlesről, ilyesmikről, én meg rajzoltam. Mi egymással mindig négy nyelven beszéltünk. Héberül kezdtük, átváltottunk magyarra, aztán szerbre, majd angolra.

Tomika – mondtam neki –, figyelj ide, Londonban sok hetilap van. Megvesszük a divatmagazintól a fényképeket, a nyomtatási technikát, megírjuk a szövegeket héberül, és két héttel London után megjelentetjük Izraelben. Tudniillik így megspóroljuk a nagy munkát, az előkészítést, a divatfotózást, a színre bontást.

Dan Reisinger együtt fejlődött Izraellel. A neve legenda lett a reklámszakmában, az utcán, a köztereken, az üzletekben. Első kiállításának az Izrael Múzeum adott otthont, 1976-ban. Kiállított a New York-i MoMa – Modern Művészetek Múzeumában, Belgrádban, Tajpejben, Pekingben. Két évvel ezelőtti budapesti kiállításának a címe a Színek szabad játéka volt. Nem tudná megmondani, hány munkát készített vagy hány kiállítása volt – de ez nem is lényeges. Inkább az, hogy ezek milyenek.

Nem tanultam tipográfiát. Rajzolni tanultunk, festeni, meg kalligráfiát. Acéltollal írtunk ugyan, nem lúdtollal, ahogyan a Tórát írják. Kisebbfajta sokkot kaptam attól, hogy itt tele van szent betűkkel az újság. Meg a cigaretta, meg a cégtáblák. De kihasználtam ezt a kultúrsokkot. A héber betűt megfogalmaztam nemcsak betűként, hanem képként is. A sok logóban, amit csináltam, mindig felhasználtam a betűk képértékét. A formájával foglalkoztam, nem a misztikus jelentésével. Amikor Izrael megvette a Boeing repülőgépeket, sok plakátot készítettem az EL AL-nak. Ez már azután történt, hogy összeraktam az EL AL logóját. A betűket már korábban megtervezték, de én találtam ki a végső változatot. Az első skicceket két nemzetközi mester készítette. Az izraeli zászló, a héber és a latin betűk összjátékát alakítottam ki, összhangba hozva a két nyelv betűformáit. A belgrádi színház logójához cirill betűkészletet terveztem. Sokat foglalkozom keleti kalligráfiával. Teljesen más a technikája, mint a hébernek vagy a latinnak. A dioso, a szaladó írás sok gyakorlás után gyorsan rajzolható. A formái szabadnak tűnnek, de a vonalvezetése nagyon szigorú. A betűkifejezés tulajdonképpen mondat. A gyors kifejezés pontossága érdekelt.

[ngg src=”galleries” ids=”14″ exclusions=”139,140,141,142,148″ display=”masonry” ngg_triggers_display=”always”]

Dan Reisingernek a Jad Vasemben álló monumentális alkotásán (Ézsaiás 55:5), minden egyes betűt egyenként rongált meg, hogy eltűnjön iparszerű épsége, és előjöjjön emotív hatása. A MoMa számára ’87-ben készített öröknaptár 12 színt és 6 formát használt. Ezeket különböző sorrendben felrakva 40.600 vizuális lehetőséget adnak. (Ezt a Weizmann Intézet számolta ki, Dani kérésére.) Ebben a kinetikus munkában minden kombináció esztétikus.

Mindig ceruzával tervezek, nem tudok bánni a számítógéppel. De van technikus segítségem, ő megoldja a számítógépes munkát. Mindegy, milyen technikával dolgozom, nálam középpontban a szín van. A „Let my people go”, a „We shall overcome”, a „Somebody would love a telegram from you”, amit az Izraeli Postának készítettem, a vörös csillag és a fordított horogkereszt plakátjaim egyszerű színekkel ábrázolt, szimbolikán alapuló szimpla festmények. Az utóbbit a Szovjetunió összeomlása után, ’93-ban csináltam. Arra akartam figyelmeztetni, hogy a fasizmus visszajöhet: ez egy békeplakát. Én a plakátok révén az emberekkel kommunikálok.

Dan Reisinger az elesett munkaszolgálatosok emlékére készített szobortervét még 2004-ben ajánlotta fel a magyar miniszterelnöknek. A felállítását 2015 nyarán (!) hagyták jóvá. A Teleki téren ma álló emlékművet, amely kilenc munkaszolgálatost ábrázol, 2016-ban avatták fel. (Miért kilencen vannak? – kérdezem. – Mert őket is megtizedelték, minden tizediket kivégezték. Holokauszt témájú munkát nem sokat csináltam, de ebben száz százalékig benne van az apám.)

Amikor egy új feladat áll előttem, elkezdődik a gondolkodási folyamat. Ezt úgy hívom: logic and magic. Keresem a logikai komponenst, a formáját, a kivitelezés, a reprodukció lehetőségét. Ezek mind szerepet játszanak a döntéseimben. Fontos, hogy egyszerű legyen, érthető és ökonomikus. Nem találok ki olyasmit, ami annyira drága, hogy soha nem fogják megcsinálni.

Ez az interjú Korolovszky Anna segítsége nélkül nem született volna meg. Éljen a Magyar Plakát Társaság!

Megjelent az Új Kelet újság 2019. márciusi számában.