A magam részéről nem kis teljesítménynek tartom, hogy – körülbelül húsz év után ismét – elejétől a végéig végignéztem az Eurovíziós Dalfesztivált. Pedig a magyar képviselő, Pápai Joci már kiesett az elődöntőben, és világos volt, hogy az Izraelt képviselő Kobi Marimi szintén a mezőny hátsó részében fogja végezni. Bár az idei esemény zeneileg talán még a szokásosnál is jellegtelenebb volt, hozzáértők szerint tévé- és stúdiótechnika szempontjából Izrael egészen elképesztő dolgokat produkált, a műsor megrendezése és közvetítése az elmúlt évekhez képest színvonalasabb és érdekesebb volt.

Külföldi lapok (pl. Index) szerint Izrael nagyon erős a tévézésben, sok világszerte népszerű műsor, valóságshow és vetélkedő is innen indult hódító útjára, így nem csoda, hogy stúdiótechnikailag meghökkentő megoldásokat mutattak be. Izraelnek nagyon jól fekszik az Eurovízió.

A verseny után óriási show következett, a szavazás idején egy sor legendás eurovíziós figura lépett fel egy-egy dal erejéig, mint a korábbi győztes Dana International, Conchita Wurst vagy Verka Serduchka, majd jött a fő attrakció az igazi sztárvendéggel, a szado-mazo kalóznak öltözött Madonnával, aki a Like A Prayerrel kezdett, majd a Migosból ismert Quavóval adta elő vadonatúj dalát. Kár, hogy hamisan énekelt.

A KAN, az izraeli közszolgálati műsorszóró vezetője azt ígérte, hogy ez lesz minden idők legjobb Eurovíziója, lenyűgözőbb minden korábbinál. Igaza lett. A grandiózus színpad, a látvány, a világítás, a szinte felfoghatatlan pirotechnika csodálattal teli felkiáltásokra késztette a helyszínen lévőket és otthon a képernyők előtt ülőket egyaránt.
Mindez a 41 profin elkészített videóklippel együtt olyanra festette Izraelt, amilyennek szeretnénk, hogy a világban lássanak minket – kreatív, tehetséges, szép, sokoldalú, még akkor is, ha egy elhagyatott épületben táncolnak, vagy konténerek tetején Asdod kikötőjében, netán a sivatag szívében. És az egész rendezvénysorozatot hangsúlyosan végigkísérte a szabadon választott szerelem, a másság elfogadása.

Sikeres volt a műsorvezető-négyes összetétele: Aszi Azar, a meleg tévés, aztán az este talán legnagyobb felfedezettje, Lucy Ayoub keresztény arab, akinek angolja fényesebb volt, mint a többi műsorvezetőé, köztük nemzetközi topmodellünké, Bar Refaelié és Erez Tálé, a poénkodva is érett és felelősségteljes “felnőtté”. Együtt szép, barátságos és főként toleráns arcot kölcsönöztek az eseménynek.

Nagyobb dalok híján ezt az Eurovíziót éppen az izraeli előadók tették emlékezetessé, az élükön Neta Barzilai zajosan nagyszerű Nana Bananájával és a nem bocsánatkérő Toy-jal, a Shalva együttes meghatóan gyönyörű dalával, mely a világon egyetlen néző szemét sem hagyta szárazon – legalábbis nálunk a nappaliban nem. Aztán Dana International, aki Aszi Azar több tízmillió néző előtt tett tanúvallomása szerint 21 évvel ezelőtti győzelmével segített neki, hogy vállalja homoszexualitását, és – a bevezető videó szerint – Neta Barzilait is ő győzte meg, hogy hinni tudjon képességeiben. Dana királynői méltósággal lépett a színpadra – bocs Madonna –, és előadása közben szívecskéket osztogatott a közönségnek, a nézőknek.

Tel-Aviv városának és vezetőjének, Ron Huldainak sikerült ezt az egyszeri élményt az egész városra kiterjedő látványos eseménysorozattá változtatni. Az utcákat elárasztó több tízezer turista és izraeli azt bizonyította, hogy az évente lebonyolításra kerülő élelmiszerpiac és a Fehér Éjszakai rendezvények Eurovízióval párhuzamos megrendezéséről hozott döntés nagyon sikeres volt, így minden idelátogató kedvére szórakozhatott, sőt azok is, akik Írországban, Lengyelországban vagy Dániában otthonukból követték ezt az egy hétig tartó ünnepségsorozatot.

Bárcsak a professzionalizmus, a szépség, a nyitottság, a szabadság, a liberalizmus és a békeszeretet, melyet Izrael a világ felé sugárzott, a hétköznapokban is életünk része maradhatna.

Ja, a holland Duncan Laurence nyerte a dalversenyt, ezért 2020-ban – 44 év kihagyás után először – Amszterdam lesz az Eurovízió helyszíne.