A kétezres évek elején a Tel-avivi Egyetemre jártam színházrendezés szakra. Aki volt már az egyetemi kampuszon, tudja, hogy a film- és színházművészetek épületének Mexico a neve, és a főbejárata előtt nagy, zöld, pálmafás terület található. Itt rengeteg előadás, díszlet, jelmez stb. terve született már, néha egészen kötetlen formában.
A harmadik év vége felé összeeresztettek minket, kiscsikókat a mesterdiplomájukra készülő hallgatókkal, hogy közös projekten dolgozzunk. Itt kerültem egy csapatba egy lánnyal (minden jó történetben felbukkan egy lány), aki világítástervező volt. Az egyetemen volt ilyen szakirány is, ezek a csodálatos emberek azt tanulták, hogyan lehet fénnyel megfesteni a színpadot, vagy a színpadképet egy pillanat alatt átfordítani tragikusról komikusra és fordítva. Na, szóval Roni (így hívták) ezt tanulta. A csapatmunka során kiderült, hogy ő egy hászid család „kiugrott” tagja, akit a mélyen vallásos jeruzsálemi család gyakorlatilag kiátkozott. Szinte sosem találkozott a testvéreivel vagy a szüleivel, mert pár hónappal az esküvője előtt fellázadt, és otthagyta a családot, valamint a neki választott férjjelöltet is.
Alig volt nyolcéves, amikor a szülei megegyeztek az akkor még szintén kisfiú szüleivel, hogy a két gyerek igazán illik egymáshoz. Hasonló dolgok iránt érdeklődnek, a szülők kedvelik egymást, azonos a családok értékrendje – a tervezett frigynek csak előnyei lehetnek. Szerelemről nem esik sok szó ilyenkor, mert hát még gyerekek, ugye.
Amikor ezt a sztorit elmesélte, sokkoltan hallgattuk végig. Felháborodva ugrottunk neki – de főleg a családjának –, ugyan hogy képzelik, hogyan képzelhetik el, hogy majd ők választanak neki! És a vonzalom? A kémia? A szerelem? Micsoda sötét középkori gondolkodás ez, hogyan lehetséges ilyen egyáltalán a 21. században – ehhez hasonló közhelyeket vágtunk a fejéhez, amikor egy pillanat alatt lehűtött bennünket.
„Nézzétek, én most már itt élek Tel-Avivban, szakítottam a hagyománnyal és többé-kevésbé a vallással is. Nem kötnek a szüleim ígéretei, és nagyjából egyet is értek veletek… De! Engem még mindig megrémít a gondolat, hogy – ha csak a legszűkebb egyetemi környezetemet vesszük – a tízezer fiúból, aki itt mászkál, nekem kell választanom. De minek alapján? Mert tetszik? Mert izgat? Mert kívánom? De hát 23 éves vagyok, ráadásul húsz évig egy zárt közösségben éltem. Képzeljétek el: majdnem minden fiú tetszik, izgat és kívánom. Akit meg merek szólítani vagy esetleg együtt tanulunk, azok majdnem mind vonzanak, intellektuálisan is. Csodás színészek, kreatív rendezők, alkotóművészek. Hát mi alapján kellene kiválasztanom azt az embert, akinek gyerekeket szülök majd, és életem végéig a párja leszek?”
Kétségbeesett monológja még folytatódott, de már alig hallottam, amit Roni mond. A lét egyik legfontosabb kérdésére tapintott: vajon a választás szabadsága valóban megkönnyíti az életünket?
Minden más választásban segít nekünk valaki: a szüleink, barátaink, tanáraink, pártvezetőink, politikusaink, esetleg még a rabbink is. De a párválasztásban vajon mennyire hagyjuk magunkat befolyásolni? Ki segít(het) nekünk abból a sokból kiválasztani azt az egyet? Hányszor lehet, hányszor illendő, hányszor kívánatos próbálkozni? Még riasztóbbat mondok: mi van, ha tévedtünk? És mire rájövünk, már mögöttünk áll pár gyerek és évtized?
Ha rabbi lennék, most jöhetne a válasz… De mivel nem vagyok, maradnak a kétségek és a bizonytalanság. Nektek, kedves olvasók – és nekem is. Választani nem túl nehéz. Jól választani… na, az már más kérdés.
Megjelent az Új Kelet újság 2019. márciusi számában.
A Gólem Színház rendezője és a Klubrádió műsorvezetője
