A Téma

Sétára indultam Arad híres városában, mely – mint már egyszer megírtam – a sivatagi szamárról lett elnevezve, ami héberül “arod”. Valószínűleg az elnevezés idején egymás hegyén-hátán éltek a környéken a sivatag szamarai, ezért az ide épített város szinte magába szippantotta e nevet. Elindultam megnézni, hogy a Téma tényleg az utcán hever-e, ahogy mondogatják a „régi nagyok”.

Ahogy mendegéltem, szólva egy-egy jó szót a macskákhoz, mert ők is csak emberek, ráadásul többnyire hevernek, ábrándoztam a hősi korokról, amikor még a szamarak szabadon jártak-keltek a sivatag fenségesen hallgató dombjain.

– Ez meg mi? – torpantam meg, mert valamibe belebotlottam. A Téma! – Lefényképezzem? – kérdeztem magamtól. – Persze – feleltem, és utána a táskámba tettem, hogy otthon majd elrakjam egy fiókba.

Mentem tovább, és betértem a bevásárlóközpontba. Mert Arad városa bármilyen picinyke, és bármennyire is az Isten háta mögött van, álmos, csendes és unalmas, „kanyonunk” az van, meg szökőkutunk is van, meg két Teva boltunk… nem is sorolom tovább, mennyi mindenünk van, egyszerűen gazdagon élünk itt a világ végén.

A „kanyonban” (Izraelben a bevásárlóközpontok elnevezése) leültem egy padra, mert a Téma keresgélésében eléggé kimerültem, és örültem, hogy csendben nézelődhetek.

Egyszerre felém gomolygott egy Laokoón-csoportszerű jelenség. Különböző irányokban fejek, lábak, karok, zajok tekergőztek kifelé belőle. Ahogy közelebb értek, kivehetővé vált a fiatal anyuka, babakocsit tolt, körülötte meg… hány gyermek? Nehezen sikerült összeszámolnom, hogy összesen öt. Anyuka lehajolt, hogy a totyogó korból a tudatos járás időszaka felé közelítő második legkisebbet ölbe vegye, eközben a következő nagyságú gyermek belemarkolt a babakocsi tetejébe, mire az ott lévő holmik művészi elrendezésben szanaszét szóródtak a földön, erre a nagylány (kb. 12 éves) hahotára fakadt, hétrét görnyedt nevettében, a harmadik gyermek valamit odaszólt az anyjának, majd elszaladt, miközben anya fölszedte a cumisüveg-papírzsebkendő-plüsskutyus-vizespalack-félig megevett csokiszelet-személyi igazolvány-piperetáska és csak a jó ég tudja minek az egyvelegéből álló kiállítást.

A nagylány közben elmagyarázta, hogy mindezt hogyan kellene intézni ennél sokkal eredményesebben, majd a csoportozat lassan és rendszertelenül tovatűnt. Hozzám meg odalépett egy „dejá vu” nevű pasas, hogy visszarepítsen több, mint két évtizeddel ezelőttre, amikor két gyermekem és én adtunk elő gyakorta hasonló előadást jártunkban-keltünkben.

Ezen a napon buszra is kellett szállnom, Beér-Sevába szólított az élet, mert az élet ide-oda szólítja, sőt taszigálja az ember lányát, de ezt nem rovom föl neki.

Üldögélek a buszon, szemlélem a beduinok bádogkunyhóival és jobb kinézetű településeivel tarkított tájat, amit időnként egy-egy teve üdítő látványa tesz kellemessé, itt-ott birkák, kecskék is poroszkálnak.

– Istenem – hallszik a sóhaj felém az előttem lévő ülésről, mire előrehajolok:
– Te beszélsz magyarul?
– Á, csak ennyit – felel vissza héberül, majd elmeséli rövid történetét, hogy egészen kicsi korában érkezett az országba, és mindössze ennyi maradt meg az édes anyanyelvből. Ha gondjai vannak, egyfolytában ezt sóhajtozza. – Istenem – gondoltam, és könnyek tolultak fölfelé a szemem gödre felé.

Ilyen elérzékenyülős napom van ma? Erre a Téma is mozgolódni kezdett a táskámban, ezért kivettem, és kézen fogva vezettem tovább, amikor leszálltunk a buszról.

Később Beér-Seva utcáin mászkálva óvatosan otthagytam a járdán, heverjen tovább, hogy majd ott is rátaláljon valaki.