Tavaly is ez idő tájt emelkedett a pulzusom, mikor a Levontin7 kitette a közösségi oldalakra a nyári jazzprogramjait.
Világsztárok sűrű egymásutánban.
Akkor is írtam róla, és most sem szeretném, ha megkapnám: miért nem szóltál?
Beszámolók és folytatásban az ajánlók, ahogy szoktam.
Van az izraeli jazznek két kulcsfigurája, akik nem csak muzsikusként, de szervezőként, vagy inkább zenei hidak építőjeként is évről évre sokat tesznek azért, hogy Izrael zenei térképéről ne hiányozzon az improvizatív kortárs zene. Hogy Izrael jelen legyen ennek a műfajnak a világtérképén.
Direkt kerültem a jazz szót.
Az a címke ma már mindenen ott fityeg, ami egy kicsit is ellép a poptól: a soultól, a latin retrón át a rock-bluesig.
Az viszont, amit ez a két muzsikus éltet, az a fülünk hallatára születő improvizatív muzsika. Az tényleg jazz.
Stephen Horenstein szaxofonos, zeneszerző az egyikük, az idén is egy amerikai „nagy öreg” köré szervezte a Jerusalem Institute of Contemporary Music programjait.
Bobby Zankel zenekarvezető, komponista, szaxofonos.
Rá tényleg illik a jelző: legendás. A nyolcvanas évektől jelen van a jazz élcsapatában. Személye mindig zenei indukció, akárhol szerveződik köré egy új csapat. A Zankel Sextett tel-avivi koncertjén izraeli muzsikusok játszottak vele. Kompozíciói egy szélsőséges kalandokból a megkomponált rendbe visszatérő művész útjainak tűntek.
- Bobby Zankel, alt szaxofon
- Assif Tsahar, tenor szaxofon
- Stephen Horenstein, szoprán szaxofon
- Daniel Sarid zongora
- Ofer Bymel dobok
- Nadav Masel bőgő
- és vendégként Reut Regev pozan.
Zankel nem uralkodott, inkább teret adott a többieknek. Nem egy virtuóz sztár estje volt a Levontin7 színpadán hanem egy érzékeny csapatjátékosé.
A társak impulzusai messzire repítették mester témáit, mégis valahogy a földön maradtak. Mintha nem merték volna elengedni egymás kezét…
A csak erre az egy estére összeállt formáció egy kicsit hűvös marad azon az estén a Levontinban.
Pár nappal később a jeruzsálemi Yellow Submarine-ban Horenstein LAB orchestrája – egy 15 fős bigband! – vette körül Zankelt. Azon a koncerten nem tudtam ott lenni, amit azért sajnálok, mert a tavalyi nyár legnagyobb jazz élménye volt a LAB, Tabula Rasa című koncertje.
De ebből is volt ráadás!
Másnap Jaffón, az Almacén Galériában a LAB kamara változata koncertezett Stephen Horenstein vezetésével.
Bobby Zankel alt-szaxofon, Reut Regev pozan, Tom Klein cselló, Tal Abraham trombita, Eyal Netzer tenor szaxofon, Bob Trachtenberg baszus klarinét, Orr Sinay bőgő, David Michaeli bőgő, Adam Cohen dob, ütőhangszerek, Stephen Horenstein szoprán szaxofon.
Duók, triók lazán összefűzött sorozata volt a több mint két órás koncert.
10 muzsikus, de mi, a közönség sem voltunk sokkal többen. Erősítés nem volt. A zenészek közöttünk ültek, gyakran változtatva a helyüket, ahogy a hangszerek párosítása kívánta. Horenstein meditatívabb irányt diktált, Zankel darabjai pedig inkább törték, dekonstuálták a zenét, ami ennek ellenére egy soktételes egységes művé állt össze, amelyben a sötétebb, depresszívebb hangok pompásan illeszkedtek a játékos, ironikus részekkel. Mindez érzékeny pókfonalként feszült közöttünk, zenészek és hallgatók között. Ez a furcsa installáció, hangszerek közelségének akusztikája, a pillanat visszahozhatatlansága, ez az együttlét, a szemünk előtt születő Zenével, egy olyan érzékenységet nyitott meg, amely a túlcivilizált zenehallgatáshoz szokott embernek ritkán adataik meg. Avantgárd zene és valami nagyon ősi találkozott ezen a koncerten.
Személyes megjegyzésem: Ez az, amit mindig, minden zenében keresek. A nagy koncerttermek monumentalitásában, és a kis klubok intimitásában is.
A folytatásban jön az ajánló! >>
Színház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 40 év színház, 30 év film és televízió, 5 év újságírás, 14 év tanítás, mégsem vagyok 105 éves!
2015 óta élek Izraelben…
