Egy nemrég lefolytatott kormányülésen történt az alábbi eset, amely mindennél jobban szimbolizálja az utóbbi idők szellemét.
A miniszterek az egészségügyi rendszer válságát vitatják, mikor Netanjahu miniszterelnök hirtelen az asztalra csap, és kijelenti: „Hozzatok össze nekem egy találkozót az egészségügyi miniszterrel!”
Néma csend.
Aztán a kabinetfőnök azt mondja: „De hát miniszterelnök úr, te vagy az egészségügyi miniszter.”
Kuncogás. Csend. Zavarodottság.
A kínos zavarban feszengő kormánytagok tudják, hogy egy elveszett ember ül velük szemben. Netanjahu három évvel ezelőtt nem volt ennyire zavarodott. Még két évvel ezelőtt sem.
Az rendben van, ha reggel nem emlékszel, hogy hova tetted a kulcsot. Az is elnézhető, ha nem emlékszel a gazdasági adatokra, hiszen ezért vannak a segítők, az irodavezetők. De arra sem emlékszel, hogy te vagy Izrael állam egészségügyi minisztere? Elfelejtetted, hogy te vagy a felelős minden egyes kórházért, mentőért, orvosért, ápolóért, betegért, belgyógyászatért és gyermekosztályért?
Netanjahu nem azért nem emlékezett rá, hogy ő az egészségügyi miniszter, mert Alzheimer-kórja lenne. Mert nincs. Azért felejtette el, mert nem dolgozik ebben. Mert nem ilyesmikkel foglalkozik, nem ezek a dolgok érdeklik igazán. Mert túl elfoglalt a botrányaival kapcsolatos jogi védelmével, a politikai intrikáival, a koalíciós (“természetes”) partnereivel folytatott kapcsolataival, a felesleges repülőgépével, amit annyira makacsul akar. Bibi leginkább önmagával van elfoglalva.
Olyan kormányra volna szükség, amelyben az egészségügyi miniszter csakis ezzel, éjt nappallá téve az egészségüggyel foglalkozna. Akinek a telefonja mindig nyitva állna a betegek és az orvosok számára. Aki azon munkálkodna, hogy újabb kórházat építsenek Beér-Seván és a Krajotban. Aki gondoskodna a megfelelő számú betegágyakról, javítana a gyakornokok lehetetlen körülményein, felemelné az ápolók fizetését. Akit ha reggel háromkor ébresztenének – húsz óra munka után –, és megkérdeznék tőle, hogy ki az egészségügyi miniszter, azonnal válaszolna: „Én volnék. Miben segíthetek?”
