Levette a papucsát, a törölközőjét gondosan összehajtotta, a kis műanyag tartót, amiben egy kulcs, némi apró és egy igazolvány fénymásolata volt, a papucsra tette, és a törölközővel lefedte. Tengerparti széf – mondta magának, és az úszószemüveget a fejére húzta. Nem mintha ebben a hajnali órában tartania kellett volna a tolvajoktól, valójában nem is volt igazi érték a kis tokban. Belelépett a vízbe. Kellemesen langyos volt, ahogy a levegő sem volt még égetően forró. Azért szoknia kellett. Lassan, határozott lépésekkel ment befelé, majd hirtelen elmerült. Tett néhány tempót. Jólesett, ahogy a víz körbeölelte. Igyekezett bent tartani a levegőt, amíg csak lehet, és élvezni a csendet, ami körülvette. Egy medúzát látott maga előtt a türkiz vízben elúszni, kecsesen, mint egy álom. Aztán még egyet, és még egyet. Újabb és újabb medúzák jöttek, és lebegtek körülötte, szinte táncoltak a vízben. Csak bámulta őket, mint aki nem tud betelni a látvánnyal. Ahogy felnézett, a víz felett Jaffo tornyai szűrődtek át a kékségbe. A vizet taposva feljebb ment, hogy levegőt vegyen. Egy vitorlást látott a közelben, Jaffo tornyai, a medúzák, mind, mind eltűntek. Újra lemerült. A medúzák ott várták. A tenger fenekén valami fényeset pillantott meg. Elindult felé. A homok között egy apró kavicsot talált. Az világított. Megállt a fövenyen, a kezébe vette a kavicsot, és hirtelen, mintha filmet nézne, látta magát kislányként, látta az iskolapadot, a gettót, az árvaházat, az első csókot azzal a szemérmetlenül helyes fiúval, az egyetemet, a barátokat, Berlint, Rómát, Budapestet, Jaffót, Budapestet, Jaffót, a balatoni házat, egy erdőt, valaki mintha nevetett volna, egy vízibicikli ringatózott a vízen, a medúzák, egy párizsi múzeum, újságírók, politikusok, medúzák, Berlin, Budapest, Jeruzsálem, a Balaton, Budapest, a Kotel, a Balaton, a Kineret, a Balaton, Budapest, a tenger azúrja, a Balaton azúrja, a Férje.
A barátai órákkal később hiába várták. A strandon találtak rá. 90 év körüli idős nő – mondta a halottkém. Szívmegállás.
