Szokatlan utazásra invitálom az Izraelinfo olvasóit: nézzük meg együtt a jeruzsálemi biztonsági elválasztó fal és kerítésrendszert kicsit közelebbről. Erre a városban, és a város mellett többfelé is lehetőség kínálkozik, kiválasztottam közülük néhány izgalmasat. Mai utazásunk nem lesz, nem is lehet mentes a politikától, nyilván kapunk majd hideget meg meleget, noha egyetlen célom a helyzet bemutatása “as it is”.
Először is álljunk meg Suafat menekülttábornál. Piszgat Zeevben az aluf Jekutiel Adam utcán kell továbbmenni, és az elválasztó fal ívén túl hamar megtaláljuk. Ott, ahol véget ér a buszközlekedés.
Menekültek?
Menekülttábornak hívják, de ha kicsit tüzetesebben megnézzük, akkor nem is menekült, meg nem is tábor. A világon csak egy lakossági csoport van, amelynek menekültstátusza öröklődik, és sok generációs, ahol a menekült-lét, vagyis a befogadás és a végleges letelepedés hiánya úgy tűnik, soha nem rendezhető helyzetté vált. Miután kényszerűségből – vannak akik szerint önként és dalolva, de ebbe most ne menjünk bele – el kellett hagyniuk otthonukat, és máshol kellett letelepedniük egy háborúvá fajult politikai konfliktus miatt. Ők a palesztin menekültek.
A helyzet abszurditása, hogy a segítségükre életre hívott segélyező szervezetek is fenntartják és soha véget nem érővé varázsolják a palesztin menekült státuszt, például amikor csakis a menekült táborokban élők kaphattak segélyeket, és ezzel gyakorlatilag segélyezésükkel az ENSZ évtizedekig megakadályozta kiköltözésüket, jobb helyzetbe kerülésüket, hogy elhagyhassák az anno ideiglenesen kialakított lakóhelyeket.
Suafatban, Jeruzsálem keleti csücskében ma már csak részben élnek az egykori menekültek leszármazottai, és ha kicsit belegondolunk, még az egykori menekültek, az 1948-ban idekerültek is nehezen tekinthetők menekültnek minimum hetven évvel később. Az itt élők egészen kicsik voltak abban a bizonyos menekülésben, vagy már itt születtek, vagy később költöztek ide, pl. Suafatba nagyrészt Betlehemből és környékéről a jeruzsálemi munkalehetőségek miatt. És a Héber egyetemre járó arab diákok is rendre itt bérelnek szobákat 500 sékelért, mert a szomszédos Piszgát Zeevben már 2500 lenne ugyanez, a Har Hacofim lakásairól nem is szólva.
Tábor?
És hogy tábor lenne? A képen látszik, hogy manapság sokemeletes betonházak állnak az 1948-as menekülttábor helyén. Ezek az épületek egytől egyig engedély nélkül épültek, mert az izraeli hatóságok nem adnak nekik engedélyeket, a palesztinok meg hiába is adnak, az Izraelben nem érvényes. Ezt a területet, az 1967-ben Jordániától elfoglalt Kelet-Jeruzsálemet Izrael 1980-ban hivatalosan is bekebelezte, s területe része a jeruzsálemi városi területnek. Izraeli személyi igazolvánnyal rendelkeznek, sárga rendszámokkal járnak az autóik, az izraeli kupat holim, vagyis egészségügyi ellátás jár nekik. S hogy akkor miért a fal? Biztonsági megfontolásokra hivatkozva emelték, de a többi jeruzsálemi arab lakónegyed általában a falon belül van…
Az itt élők egyáltalán nem menekültek, viszont igencsak jogfosztottak. Nemcsak lakhatásukban, lásd építési engedélyek megtagadása, de szavazati joguk is csorbát szenved, mert ugyan a jeruzsálemi helyhatóság képviselőire szavazhatnak, de a kneszetre már nem, és jelölteket sem állíthatnak maguk közül. És nem nekik szól a daka90, az utolsó pillanatban fillérekért repülőjegyet kínáló honlap sem, mert nincs útlevelük, és ha külföldre akarnak utazni, akkor mindenféle engedélyek után kell rohangászniuk, ami hetekig is eltarthat.
Haladjunk az E-Sheikh utcán, s újabb érdekességet láthatunk. Itt a házak között kanyarog a nyolc méter magas betonfal, egyik oldalán Abu Dis, a másikon az Olajfák hegye. Forduljunk rá a Derech Jerichora, ez volt a régi, ősi Jerikóba vezető út, és menjünk visszafelé Talpiot felé. Út közben Sziluánban és Abu Torban egy másik Jeruzsálemet látunk, azt, ahová turisták szinte soha nem jutnak el, ahol az izraeli átlagkereset álomnak tűnik.
Ráchel sírja
De menjünk tovább Talpoit felé, ott is Ráchel sírjához. Csakis kocsival vagy busszal lehet megközelíteni, nincs gyaloglás ehhez a látványossághoz. Betlehem bejáratánál beton- enklávét építettek a szent hely miatt elsősorban a sírt látogató ultraortodoxoknak, amelynek másik oldalát már láttuk itt. A fal izraeli oldala szürke, szürke, vigasztalanul szürke.
A Biblia szerint kevéssé valószínű, hogy Rachel ősanyánknak éppen itt lenne a sírja, a régészek szerint inkább a mai Al-Ram környékén kéne kapirgálni, de a korai keresztény hagyomány óta ezen a helyen is tisztelik, és Rachel sírja a harmadik legfontosabb zsidó szent hely, úgyhogy foglalkozzunk inkább a hagyománnyal. Tény, hogy a régészethez kevéssé értő zsidók már a középkor óta ezt a helyet tisztelték, úgyhogy amikor Betlehemet az oslói szerződés értelmében pillanatokon belül át kellett adni a Palesztin Hatóságnak, akkor hamarjában egy beton folyosót emeltek köré, hogy látogatható maradjon Izraelből jövet. Hogy ez mit jelent, azt a képek mutatják.
Végül a Malcha vasútállomás melletti vasúti síneken átkelve egy kis mellékúton menjünk el Har Gilóba. Ott csinos kis kilátóhelyen lehet megnézni az elválasztó-biztonsági, s a palesztinok által apartheidnek nevezett falat. Alattunk Beit Dzsalla, a faltól öt méterre már látszanak házai, messzebb Betlehem, és hát a fal, ami itt nagyon nem csak kerítés. Óhatatlanul a régi sláger jut az eszembe: „Szabad vagyok! – mondta a majom a rácsnak. Én nem! – mondta a rács – Engem majmok köré zártak.
Kész főnyeremény: mindenevő főszerkesztőhelyettes, ír, olvas, beszél. Alapvetően naív ember, aki hisz benne, hogy írásaival szebbé, jobbá teheti Izraelt…
