Ábrahám felment a hegyre. Kézen fogva ment a fiával, olykor meg-megállva. Ilyenkor Ábrahám magyarázott neki. Magyarázta a Tórát, az útszéli virágokat, a fákat, a köveket, távoli országokról, városokról, falvakról, emberekről mesélt. A fia csendesen, kérdések nélkül figyelte. Sokára értek fel a hegy tetejére. Mintha Ábrahám húzta volna az időt egy kicsit, nem a meredeken másztak fel, hanem szépen, komótosan, lassan a szerpentinen caplattak. Csodálatos kilátás nyílt a völgybe. Ábrahám csak szorította a fiú kezét, amíg az felállt egy nagy lapos kőre, hogy még magasabbról nézhessen körbe. Ábrahám szemét elöntötték a könnyek, ahogy felnézett rá. Úgy érezte, még soha nem látott olyan szép embert, mint a fia. Szép, finom vonásai voltak Izsáknak, dús fekete hajába bele-bele kapott a szél, a bőre selymesen csillogott a napfényben. Ábrahámnak összeszorult a szíve. Egy forró augusztusi reggel Ábrahám tojást és avokádót reggelizett a fiával. Izsáknak jól állt az uniformis. A katonazöld egyenruha szépen kiemelte kreol bőrét és zöld szemét. Felállt Izsák az asztaltól, felvette a málhazsákját, és megállt az ajtóban még egyszer. Ábrahám odalépett hozzá és a feleségével, Sárával úgy ölelte Izsákot búcsúzóul, ahogy korábban soha. Izsák felszállt az autóbuszra és elment. Ábrahám és Sára ott maradtak egyedül. Sára elmosogatott, elpakolt, Ábrahám felment a hegyre a kecskék után.
