Gyerekkorom óta tart a szerelem: vonatok. Egy megállóra laktunk a Nyugati pályaudvartól, az volt jutalom: vonatokat nézni. Jogosítvány, kocsi nélkül élő, sokat utazó emberként összeforrt a sorsunk. A szerelemből élettársi viszony lett. Izraelben is szinte naponta vonatozok. Nagyon vártam erre a percre! Tavaly Hanukára ígérték, hogy kész lesz, akkor rendszeresen dolgoztam Jeruzsálemben. De jó lett volna!

A reptértől Jeruzsálemig, a Yitzhak Navon pályaudvarig vonat közlekedik.

Állítólag a próbaüzem napjain ingyen lehetett utazni. Ezt lekéstem, sebaj! A vágánykiosztás még nem a végleges, előbb a Tel-Avivba tartóknak kell kordonok mögött várni, míg a jeruzsálemi utasok átverekszik magukat a vonatukig. Aztán csere. Mondom: sebaj. Húsz perc az út. Az a legenda megdőlt, hogy az új kocsikon, a nagy sebesség miatt csak ülve lehet utazni. A kocsik a régiek egyelőre, és a 140 km-es sebességnél a gyerekek ugyanúgy viháncolnak, futkosnak az ülések között, mint a többi járaton.

A húsz perc fele alagút, a második fele, ahol a vasút a Jeruzsálem-környéki hegyekhez ér. Háromszor bukkan fel a táj. Exponálok és újra a sötétség. Az autópálya felől nézve impozáns, hosszú viadukton 20 másodperc alatt haladunk végig – pompás látvány a vonatból is –, aztán újra alagút 6 perc hosszan, és ez már kitart a Navonig.

80 méter mélyen vagyunk a felszín alatt, mélyebben, mint az Azrieli tornyok magassága, kétszer olyan mélyen, mint Pesten a Kossuth-téri metró. Impozáns látvány, ahogy négy szakaszban felérnek velünk a mozgólépcsők. Akinek a kizárólag hideg kék és krómacél design bejön, annak tetszeni fog a Yitzhak Navon pályaudvar.

A jeruzsálemiek még csak kóstolgatják, kukucskálnak befelé az üvegen át. A nagycsaládosok vidámparkként használják egyelőre az új csodát, tele vannak a mozgólépcsők a vasúttal ismerkedő gyerekekkel.

Néhány fotó és indulok vissza.

Eszembe jut egy 170 évvel ezelőtti vonat-szerelmes, Petőfi Sándor. Ő így lelkendezett a Vasúton című versben:

Száz vasútat, ezeret!
Csináljatok, csináljatok!
Hadd fussák be a világot,
Mint a testet az erek.

Fotók: Silló Sándor

Szinház- és filmrendező, díszlet-tervező. Tanult szakmák szerint: fotográfus, dramaturg. 16 év gyermekkor, 38 év színház, 30 év film és televízió, 1 év újságírás, 13 év tanítás, 2 éve élek Izraelben …mégsem vagyok 100 éves!