Kiléptem a házból a vörös-sárga keramitútra, és elindultam a kisbolt felé. Meleg volt, persze, hogy meleg volt, a megszokott száraz, mindent átható forróság, amit már megszoktunk itt az Aravában, amióta itt élünk és eltöltöttünk itt több nyarat. Még akkor is, ha a nyár itt egy kissé hosszabb időszakot jelent, mint Magyarországon. A meleg melegebb, a forróság forróbb, a hőség leginkább arra hasonlít, mint amikor az ember kinyitja a sütő ajtaját, és kiszakad az a körülölelő, rekkenő forróság.

Hát ilyen szokott lenni az Aravában. És bármennyire is meleg volt Magyarországon az elmúlt hét során, sokkal enyhébb, párásabb, változékonyabb meleg volt az, hűvösebb fuvallatokkal, reggeli friss pillanatokkal, mély árnyékokkal, lengő lombokkal.

Itt az Aravában nincs ilyen, csak a kitartó, enyhületlen, sütőszerű forróság. És mégis, és mégis… valahogy nem volt annyira meleg, éreztem, hogy ez nem az a gyilkos balta, ami lesújt a koponyádra, és agyonnyom, szétfeszíti a fejedet és porrá zúz.

Tempósan sétáltam a bolt felé, és ismerősként köszönt rám a sok citromfa, olajfa, leander, az egyre nagyobb gyümölcsökkel hivalkodó gránátalmafa, a hibiszkuszok sárgadinnyeszínű és tulipiros virágai, a frangipáni virág vaníliafagyira emlékeztető lágysága, a lobogó izraeli zászló. Körbevett a sok ismerős hangulat, ahogy a bolt felé haladtam. És aztán Shani a boltban, felragyogó arccal, ahogy meglátott és átölelve köszöntött. Milyen régen nem látott! Hogy telik a nyár? Mi volt velünk? Á, nyaralni voltunk, otthon, Magyarországon?

Akadozó, berozsdásodott héberséggel válaszolok neki, fájón érzem, milyen régen nem használtam már a nyelvet, az elmúlt egy hónap tényleg jócskán hátravetett, sok szó nem jön, csak az első száz szó jut eszembe, de azért csak mondom, jó volt otthon, jó volt látni a családot, a barátokat, és hát igen, az időjárás, a hűvösebb idő, az eső, a fák, a minden. 

Tudnám még sorolni, de nem akarom, minek, inkább az jut eszembe, mikor fogom elmondani, mikor fogom felvállalni, hogy nem leszünk már itt sokáig? Ahogy Shani nyílt, mosolygó arcába nézek, tudom, hogy képtelen vagyok rá, hogy hazugnak érzem magam, ha továbbmosolygok a mindennapokban, hiszen itt nem sok mindennap vár már, és megszólalok, mondtam már, hogy el akarunk költözni? Nem, nem mondtam, Shani várakozóan néz rám, és én folytatom. El akarunk költözni, el innen, messzire, fel, Jeruzsálem mellé, ahol hűvösebb az idő, talán a leghűvösebb Izraelben, ahol nincs mindig nyár, ahol eső is esik, és fák is vannak, és akkor már átváltok angolra, és úgy folytatom, Shani kiválóan beszél angolul, anyanyelvű, de szinte mindig héberül beszélünk, mert nekem tanulnom kell, de most muszáj, hogy pontosabban tudjam kifejezni magam. Bocsáss meg, de muszáj most angolul, tudod, nehéz ez ίgy, nem tudom hol az otthon. Magyarországon tulajdonképpen sokkal egyszerűbb lenne, ott van a saját országom, ahol felnőttem, ahol mindent ismerek, mindennek a működését, vagy legalábbis egy pillanat alatt tudok találni valakit, aki majd elmagyarázza, és a saját anyanyelvemen működik minden, barátok vannak, és a család, otthonos az egész, ami körülvesz. Itt meg? Az is komoly probléma és kihívás, ha időpontot kell egyeztetnem az orvosnál, arról nem is beszélve, hogy nem értem, mit mond nekem, és hogy nem tudok egy normális munkát szerezni, mert nem tudok rendesen héberül, akkor miért? Miért akarunk itt lenni?

De szeretsz itt lenni? kérdezi Shani a legfontosabbat. Szerettek itt? Jól érzed magad? Jól érzitek magatokat?

Igen, mondom újra héberül, és a szívemre mutatok, ba lev, igen. Nem tudom, mi az otthon, és nem tudom, mi a szabadság, csak azt érzem, hogy ott nem tudok maradni, hogy hiába érzem Magyarországon inkább otthon magam, nem tudok ott élni.

Shani megértően mosolyog, és közben oldalra pillant, ahol már egy másik vevő várakozik, én is odanézek és elnézést kérek, amiért feltartottam a sort, fizetek, Shani csak annyit mond neki, hát igen, nem könnyű olénak lenni, aztán nekem még azt, hogy sok sikert a költözéshez, biztos minden rendben lesz, és hogy azt kívánja nekem, hogy megtaláljam a nyugalmamat. Sheket shelách, ezt mondja. A sheket csöndet jelent, de ebben az értelemben más, és szinte érzi is az ember, szinte hallja, hogy mit jelent, hogy az a turbulens zaj, az a zörgő, csörömpölő kavarodás, ami a lelkében van, csönddé szelídül.

És azt kívánom én is, ilyen egyszerűen, nem azt, hogy jó munkám legyen, ami jól fizet, és még ki tudja, mi mindenféle sok jót tudna az ember magának kívánni, hanem hogy béke legyen a szívemben és csönd. Hogy megtaláljam végre azt, ami az enyém lehet, csönd a lelkemben, a sheket sheli.

Köszönjük a Patreon-os és PayPal-es támogatóink adományait, amivel segítik életben tartani a magazint! Ha szereted olvasni az Izraelinfót és úgy gondolod, érdemes és fontos folytatni ezt a projektet, itt csatlakozhatsz havi támogatóinkhoz. Egyéb támogatási lehetőségek itt.